Külső területek története >>> 
  Megérkezett a háború >>> 
  Megérkeztek az oroszok >>> 

 1928-ban születtem, itt éltem gyermekkoromat, felnőttként költöztem el. Azóta évente csak néhányszor járok Csabdin, mostanában leginkább családtagjaim sírjához. Néhányszor találkoztam a jelenlegi polgármesterrel, Huszárovics Antallal, és örömmel tapasztaltam azt, hogy Csabdi község történetéről és fejlődéséről és jelenlegi helyzetéről bőséges anyag található az interneten. A két világháború közötti időszakról nincs semmi anyag. Úgy gondolom, hogy ezen időszak eseményeit már csak én tudom, mint élő tanúja a kornak. Iskolatársaim, gyermekkori pajtásaim a temetőben nyugszanak, két kivételről van tudomásom, akikkel néha még találkozom, Csiák Róza /özv. Tihanyi Lászlóné/, és Dr Nagy Vilmos, de Csabdin valójában Binder Öcsiként ismerik.
 Ennek a közel három évtizednek a jegyzője apám, Oberrecht Lajos volt. Ő vezette a községet, igen nehéz korszakban. 1887-ben született, jegyzőnek készült, a jegyzőtanfolyam elvégzése után Perkátán és Kálozon volt s.jegyző. Az első vil. háború előtt az egész családja Bicskére költözött. Itt lett s. jegyző. 1919-ig Cseh Elek volt a Csabdi főjegyző, akinek idegrendszerét nagyon megviselték a háborús események és öngyilkos lett. Ekkor nevezték ki apámat főjegyzőnek. Nehéz örökséget kapott,  nagy elszegényedés sok hősi halott, hadiözvegy, hadiárva. A négy hónapos proletárdiktatúra, a román katonák garázdálkodásai, a spanyolnátha járvány, az átkos a trianoni békeszerződés hatásai, az egyre növekvő infláció rendkívül rossz hangulatot, rendkívüli elszegényedést és nagyfokú munkanélküliséget okoztak. 1926-ban némi enyhülést és stabilizációt jelentett, hogy a korona helyett  új pénz lett, a pengő. Alig telt el pár év, megkezdődött a 1929-es gazdasági világválság. Ami ismételten az egész ország gazdasági helyzetét visszavetette. A 30-as évek közepén a konszolidálódó világgazdaság előnyös hatásai hazánkban is jelentkeztek. Így utólag sajnálattal kell megállapítani, hogy ezt a fellendülést a világméretű fegyverkezés indította el. És egyre jobban erősödött a trianoni békeszerződés revíziójának gondolata, ami országos lelkesedést váltott ki. 1939-ben megkezdődött az elcsatolt területek egyes részeinek visszaadása az országhoz. A Felvidéket követte Kárpátalja, Erdély egy része és a Délvidék. Nagy árat fizetett ezért az ország: egyre inkább követelték Hitlerék a zsidótörvények bevezetését, a hadsereg fejlesztését, ami azután katasztrofális háborús veszteségeket, a zsidók elpusztítását hozta magával. A legnagyobb tragédiánk ennek következményeként a négy évtizedes szovjet megszállás és az ország gazdasági, erkölcsi, szellemi és politikai szétverése volt. Ilyen világban kellett apámnak az ezer lakosú kis község sorsát intézni és lehetőség szerint mindent megtenni, hogy a viszonylagos nyugalom és rend megmaradjon.
 Magamról még annyit, hogy Kázmér bátyám 7 évvel volt idősebb és 10 éves korában már Székesfehérváron a ciszter gimnázium padjait koptatta. Így igazából magányosan nőttem fel, 5 éves koromban már jól olvastam, mindent elolvastam, minden érdekelt. A környékbeli gyerekekkel nagyokat játszottunk, és becsavarogtuk  mindkét hegyet. Ismertem az egész falut, annak életét, sok időt töltöttem apám irodája környékén is. Ezek a dolgok bátorítottak arra, hogy belekezdjek emlékeim írásába. Sok mindenre emlékszem, lélekben újra végigjárom a falut. A község házszámozása az iskolánál kezdődött, és a Tarjáni útnál ért véget. Az iskolában 2 tanterem volt, ősidők óta az alsót” kisiskolának”, a felsőt „nagyiskolának” hívták. Ez így öröklődött nemzedékről- nemzedékre. Volt még az udvar felé néző ablakokkal egy kisebb terem, abba gyűltek szombatonként össze az ismétlősök / 6.-ik osztály után még 3 évig kötelező volt egy héten egyszer fél napra bejönni, régi dolgokat ismételni./  A  kisiskolában  az első három osztály tanult, a másikban a nagyobbak. A kisteremben  külön  tartották a hittanórákat a különböző felekezeteknek. Az első tanítónk, Torma Mili néni volt, aki még lány volt. Nagyon szerettük.  Második osztálytól az igazgató bácsink, / Tollner / magyarosítva, Tolnai Károly. Felesége, Ilka néni nagyon kedvelte a gyerekeket, segítettünk mindenfélét a ház körül, mivel ők laktak  az iskola felső lakásában. Nyugdíjas korában Bicskére költözött, utána is megmaradt a jó kapcsolat. Lányuk Ilonka, anyámnak jó barátnéja volt. Az alsóban Vida József,  aki a nagyobb gyerekeket tanította. Két fia volt, Árpád és Zoltán. Pár évvel voltak idősebbek nálam. Vida tanító goromba ember volt, gyakran verte a gyerekeket. Nem volt a faluban senki sem a barátja, még a saját papjával sem volt jóban. Önmagában meghasonlott ember lett, önkezével vetett véget életének. Hirtelen halála után Horváth Lajos jött. Elvált ember volt, Lantos néninél lakott, őhozzá jártam németet tanulni.  Az iskolának tágas udvara volt, az alsó végében  métáztunk, oda lányokat nem engedtünk. A tízperces szünet néha hosszabbra nyúlt, mert az igazgató bácsi legtöbbször átsétált apámhoz, átböngészni a Fejér megyei Napló c. újságot, ami hivatalosan járt a községhez. A frontharcok alatt az iskola több belövést is kapott,  a tetőzete nagyon megrongálódott,/ de nem égett le/. A felső lakás utcai ablakát az oroszok kibontották, a padokat kihordták az utcára fedezékül használva a németek ellen. Erre még a harcok ismertetése során visszatérek. Az iskola tetőzetét a csabdi-i emberek hozták rendbe olyannyira, hogy 45.év szeptemberében már lehetett tanítani. A helyreállításnál néhányszor Bp- ről rohambrigádok jöttek hétvégén segíteni. A külső vakolás és a lakások rendbetétele 46. nyarán történt, Tihanyi Károly kőműves vezetésével 3-4-en segédkeztünk , köztük én is egy hónapig, kevertem a maltert és ellestem a kőműves mesterség titkait. Augusztus volt, akkor már az új pénzzel, forinttal fizették a napszámbérünket. Az új igazgató Olaszi Dezső volt,/ 45. őszén jött meg francia hadifogságból / a lakás elkészültéig a családjával a mi házunkban laktak.
 Egy kicsit elidőzöm az iskolánál. Legtöbbször három osztály volt egy tanteremben, nem volt könnyű dolga a tanítóknak, mert amíg egyik osztályt tanította, a másik kettőnek „csendes foglalkozása” volt, ami rendszerint számtanpéldák megoldásával és szépírási gyakorlatokkal telt. Palatáblára írtunk palavesszővel és az írást egy kis rongydarabbal töröltük le. A tábla egyik oldala vonalas volt, a másik, kockás. A második osztálytól kezdve volt egy vonalas és egy kockás füzetünk, aminek irka volt a neve, és amelybe ceruzával írtunk. Nagyon szép olvasókönyvünk volt teli színes képekkel. A harmadik osztálytól kezdődött az izgalmas küzdelem tollal és tintával, melynek eredménye főként hatalmas pacák formájában mutatkozott meg, füzetben, padokon és a ruhákon egyaránt. Felüdülésnek számítottak a kézimunka órák, amelyek főként fúrás-faragással teltek, időnként agyagozás is szerepelt a tantervben. A lányok ilyenkor kézimunkáztak Tollnerné Ilka néni irányításával. Meg kell jegyeznem, hogy Horváth Lajos tanító úr is mindenféle női kézimunkához értett. Fiatal, elvált ember volt és a nagyobb lányok ezért végigvihogták a  kézimunkaórákat, de ez őt túlságosan nem zavarta. A hittanórák idején  az osztályok szétváltak, a reformátusok mentek az egyik terembe, a katolikusok a másikba. A 4-5 evangélikus gyermek a tanácsterembe ment. Visszagondolva ezekre az időkre, az oktatási kormányzat gondoskodott arról, hogy mindegyik vallásnak legyen tanítója. Tollner evangélikus volt, Vida református, Torma Mili és Horváth, katolikusok voltak. Időnként a papok is megjelentek 1-1 hittanórán: a református Virág Mihály, az evangélikus Horváth Sándor, és ha nem volt nagyon rossz idő, akkor Bicskéről kisétált, Horváth Dezső, katolikus pap, aki vasárnaponként misézett is. Itt jegyzem meg, hogy a katolikus templom 1936-37-ben épült, addig a vasárnapi misék a „kisiskolában” voltak. A tanítás reggel 8-12-ig tartott,  ha már 2 gyermek együtt volt reggel, elkezdte skandálva mondani az egyszeregyet. Ezt  fújtuk egészen addig, amíg a tanító meg nem érkezett. Szünet csak egy volt, 10 órakor. Hetente kétszer délután is volt tanítás, 2-4-ig. Mindig volt közöttünk 5-6 csordakúti gyermek, akiket reggel a tejeskocsi hozott be, és visszafelé 1óra körül ment, számukra akkor ért véget a tanítás. Akinek nem volt rendben az írásbeli feladata, vagy valamilyen fontos dolgot nem tanult meg, az ottmaradt,
„ottfogták”. Ezeket a tanító csak akkor engedte haza, ha teljesítették a feladatot. A tanítás végén a folyosón párosával sorba álltunk, jobboldalt álltak akik a faluban felfelé mentek, baloldalt akik lefelé. Mindkét irányban volt vigyázó, rendszerint a falu vége- felé lakók közül, akik ügyeltek arra, hogy rendben, párosával menjünk haza és mindenkinek, akivel találkoztunk, kórusban  kellett  köszönnünk: „Adjon Isten, jó napot!”
 Gondolatban elindulok az iskolától a régi házszámok szerint. A következő házban, a 2-es szám alatt Szilicsány Józsefék laktak. Jó gazdálkodók voltak, lovakat, teheneket tartottak. Sanyi fiúk osztálytársam volt, kishúga Juliska/Dudu/ volt. Zárkózott emberek lévén,  fiúkat sosem engedték ki játszani velünk.  Házuk lebontásra került. A 3-as házszám volt a községháza, ahol én születtem, ebben laktunk a frontig, 1944. végéig. Majdnem ugyanolyan az épület most is, mint gyermekkoromban volt. A mostani orvosi rendelő helyén voltak az irodák, a másik fele volt a lakásunk. Volt még egy hosszú épület – ami szintén nincs már – ebben volt a kocsiszín, tűzoltószertár, fáskamrák, és a csendőrpihenő. Középen  áll  ma is a világháborús hősök emlékműve- ami apám, Oberrecht Lajos kezdeményezésére készült, közadakozásból, sóskúti kőből, mely csúnyán megsérült a háborús harcok alatt- ma szépen felújított állapotban, mindenki örömére. Emlékszem, mindenki tudta, hogy a legtöbb pénzt Pállfy gróf adta hozzá. A ház körül bőven volt bokros-fás rész, ahol jól lehetett bújócskázni, különösen a jégverem környékén, ahonnan  sosem vágtak ki egyetlen fát sem az árnyék miatt. Télen a gazdák tele hordták a folyóról jéggel, és nyáron  bárki kaphatott belőle. A következő ház volt Pollák Dezső háza. Azt hiszem, hogy  a faluban a  legnagyobb területet foglalta el ez az épületegyüttes. Felénk eső részen volt az élelmiszer-vegyesbolt, amiben a cukortól a kocsikenőcsig és petróleumig minden volt. Ha ezt egy ÁNTSZ felügyelő meglátná, rögtön szívbajt kapna. Folytatódott a kocsmával, majd következett a táncterem. Hátrafelé volt a lakás, 2-3 szobával, kamrákkal, a legvégén a Völgy felé a vágóhíd. A táncterem volt igazából a falu kulturális központja. Minden évben volt farsangi bál, szüreti bál. Itt volt a Márton-napi búcsú nov. 10-e körül, a ház előtt az utcán pakolták ki a búcsúsok az áruikat. Minden télen megjelent egy vándorszínész-társulat, 2-3 előadást tartottak. Minden farsangra készültek a csabdi–i fiatalok egy-egy színdarabbal, ami rendszerint az abban az időben szokásos népszínmű valamelyike volt. Ezeket a színdarabokat mindig anyám tanította be. Érdekes, hogy se a tanítók, se a papok nem kívántak részt venni ebben a jelentős népművelő munkában. Előfordult, hogy 2-3 alkalommal is elő kellett adni a müveket, akkora volt az érdeklődés. Az élelmiszer-vegyesbolt bejárata fölötti táblán „özv. Fantusz Henrikné vegyeskereskedése felirat volt. Fantuszné lánya, Sári volt Pollák felesége. Két fiúk volt, Ervin és László. Laci velem egykorú volt, sokat játszottunk együtt. Szódagyáruk is volt, a saját vizük nem volt alkalmas a szódagyártáshoz, így Pollák bácsi 50 l-es fahordójában, amit kerekes kocsira szereltek, szállították a vizet a Dobogóközben lévő Újszásziék kútjából. Volt egy külön hentesbolt is, ennek a cégfelirata: „Pollák Dezső hentesüzlete”.  Itt történt a tejbegyűjtés is.
 Az első világháborút végigszolgálta Pollák, aknarobbanás miatt megsérült és a feje állandóan rezgett. Kárpótlásul kisezüst vitézségi érmet kapott. /Nem sokra ment vele/.  A negyvenes évek elején egymás után jöttek a zsidó- törvények. Először a dohányfélék árusítását tiltották meg, majd később a tömény szeszek tilalma következett. A faluban csak egy telefon volt, apám mindig előre tudta, hogy másnap jönnek a fináncok ezeket az árukat lefoglalni és elszállítani. Apám előtte átment a boltba valamit vásárolni és csendben figyelmeztette Pollákot. A két fiú 44 nyarán már nem is jött haza a pesti iskolából. Apjuk titokban elmondta, hogy sikerült őket Jugoszláviába kimenteni. Mindketten túlélték a háborút. Amikor a sárga csillag viselését elrendelték, már csak a két asszony volt a boltban, Pollák már eltűnt. Mind később kiderült, várpalotai rokonainál vészelte át a háborút. A két asszonyt júniusban a Kern házaspárral együtt Bicskén bevagonírozták, soha többet nem jöttek vissza. Pollák 45-ben megpróbálkozott a bolt újra indításával, de a faluban oly borzasztó szegénység volt, hogy visszament várpalotai rokonaihoz. A következő ház Tihanyi Sándor bácsié volt, ő volt a postás. Féderes, zöldre festett kocsival - amit ponyvával le lehetett takarni - hozta, vitte Bicskére a postát. Kis testű, fürge lova vidáman húzta a kocsit, amire a hivatalos szállítmányok mellett sok minden más is ráfért. A küldeményekre a „CSABDI” címzés mellé rá kellett írni, ”u. p. BICSKE”, ami azt jelentette, utolsó posta.  Délelőtt  10 ó felé érkezett,  mindig népes gyülekezet várta. A következő házban Tihanyi László asztalos lakott, akinek Laci és Zoli fia állandó haver volt. Két házzal odébb lakott Sápi néni,  kövér, öregasszonyként él emlékezetemben, akit úgy csúfoltunk, Sápi-sál néni, amiért ő nagyon kiabált velünk. Egyszer anyám megtudta ezt és igen alaposan felpofozott, mert akkor még a „gyermekverés” ugyancsak divatban volt, mint igen hatásos nevelési eszköz.  A házat később Szilicsány Józsefék vették meg. Két házzal lejjebb laktak Pintér Pálék, legkisebb gyermekük Laci volt, legjobb barátom, aki 45-ben tragikusan meghalt. Itt egy kis kitérőt kell tennem: a front után rengeteg lőszer maradt szanaszét, a fel nem használt lövegekben a puskapor makarónira emlékeztető vékony, hosszú pálcikák formájában volt bepréselve. Ezek a 30-40 cm hosszú „makarónik” meggyújtva, igen nagy hőt fejlesztettek, egy ilyen szál elégetésével egy bádogpohárban lévő 2-3 dl vizet fel lehetett forralni. Ezért nagyon kedvelt dolog volt ezek kiszedése a lövedékekből, de előtte el kellett távolítani a gyújtószerkezetet. Ez Lacinak nem sikerült, szétroncsolt testtel hozták haza a Városerdőből, 17- évesen, még élt egy pár óráig. Mai napig nem tudom elfelejteni, a sírjához minden évben viszek egy szál virágot.  Itt újra megköszönöm a polgármester úrnak, hogy az elkorhadt kereszt helyébe, újat állítatott.
 Még egy gondolatra megállunk Pintéréknél :  az idősödő házaspárnak Laci volt a legkisebb gyermeke.
4 vagy 5 testvére közül  a pár évvel idősebb Rózsi nővére járt néha haza, Pestről. A többieket sosem
láttam, csak beszéltek Róluk. A szülők minden reménye a legkisebb fiúk volt, akire maradt volna a kis
gazdaságuk. Nagyon szomorú öregségük lett.
 Az alsó szomszédban lakott Sefcsik néni, súlyos gerincproblémája miatt, földig görbült. Nagy
szegénységben éltek egyetlen fiával, soha fiatalasszonyt nem láttam örülöttük. Következett Zirkelbach
János, felesége Csiák Mária. Ő volt a falu ezermestere, egyszerűen, „Cirkli”- nek hívták. Nemcsak a
hagyományos fúrást- faragást értette, hanem megelőzve korát az elektromos berendezésekhez is,
pl./ rádió,/ értett. A villanyt a faluba 39-40-ben vezették be, ekkor jött el igazán az ő ideje. János fia
méltó utódja lett édesapjának.
 Következett  Iloczki Ferenc/?/ háza, ami pontosan szembe volt, nagyanyám házával. 48-ban jött haza
orosz hadifogságból, erősen leromlott állapotban. Felesége, nagy szegénységben nevelte 2 apró
gyermeküket. Később Csallai János vette meg házukat, aki a postás volt. Egy fiúk volt, Péter.
 Tovább menvén a szomszéd házban lakott nagyanyám testvére, Horváth Julianna, aki oly rátarti volt,
hogy senki nem felelt meg Neki, és így egyedül maradt, pedig anyám szerint nagyon szép leány volt.
43-ban halt meg, a házat eladtuk, nem emlékszem, hogy ki vette meg. Annyit még Róla, hogy
nagyanyám minden délután meglátogatta, én is sokszor Vele mentem, mindig finom lepényeket sütött,
de lábfájása miatt nem nagyon hagyta el házát.
 Nagy Mihályék következnek, akiknek kicsi, de nagyon szép gondozott , zsupptetős házuk volt.
 A bácsi művészi módon csinálta a nádtetős és zsupptetős házakat. A fiatalabb érdeklődők kedvéért el
kell mondanom, hogy Csabdin a háború előtt sok zsupptetős ház volt. A községben a soványabb
földeken jobban megtermett a rozs, mint a búza, gyakran vetették a gazdák. Egyrészt a kenyérbe
szívesen kevertek rozslisztet is - amit rozslángnak neveztek - mert így a kenyér a puhaságát hosszabb
ideig megtartotta. Másrészt, nem géppel csépelték ki a rozst, hanem a rozskévéket összemarkolva egy
asztalmagasságú deszkához csapkodva verték ki a szemet belőle, utána gondosan félretették a kévéket,
a tetőépítésre vagy javításra.
 Csiák Józsefék  háza következik, akik 11 gyermeket neveltek. Jól emlékszem Csiák bácsira, akinek
hivatalos húsvizsgálati jogosítványa volt és mindig tátott szájjal bámultam, ahogy Pollákéknál vagy
Tóth Ferencnél a levágott állatok combjaira a nagy pecsétet nyomkodta. Ezenkívül hivatalos halottkém
is volt, abban az időben nem kellett orvost hívni a halotthoz, mert az orvosok gyógyítással
foglalkozhattak. Elég volt a halottkém vizsgálata. Most a  legfiatalabb gyermek , Róza, egyedül él a
házban. Testvérei közül Dani volt a legismertebb, akivel sokat fociztunk együtt. Két orvos fiút is
nevelt.
 Varanka Ferencék következnek, Feri gyermekük nálam idősebb volt, Mariskával egy osztályba
jártam.
 Utolsó ház volt a faluvégen Halász Ferencéké. Sajnos arról volt híres, hogy gyakran volt részeg és
verte a feleségét.
 A községhatáron állt egy kereszt, mellette közvetlenül , de már a bicskei határba esett Szucsánék
háza, ahol élt az öreg házaspár. Amikor 45. január 29-én az orosz katonák a pincéből kizavartak
bennünket és annyit mondtak csak, hogy Bicskén túl kell mennünk, gyalog, hátunkon batyuval, az
összes vagyonunkkal. Nagyanyám, akkor már 84 éves volt, nem tudott továbbjönni velünk a töretlen  januári hóban, Szucsánék fogadták be, akik rendszeresen kaptak meleg ételt, a Szirovatkáéknál lévő orosz katonakonyháról. Mikor elvonult a front, végre március 25-én haza tudtunk jönni, mindhárom öreget halva találtuk. A ház belövést kapott, és valószínűleg a rájuk hullott törmelékek okozták
halálukat.
 Ha már egyszer átléptem a csabdi-i  határt, nem hagyhatom ki Huszárovicsék malmát. Ez a malom
igazából a csabdiak malma volt, hiába feküdt Bicske község területén, a csabdi gazdák búzáját őrölte.
Mindig emlékemben él Sándor bácsi vidám, mosolygós arca. Természetesen, amikor a búzánkat vittük
őröltetni, én sem maradhattam ki ebből és össze-vissza bujkálgattam a különböző lisztcsatornák
között, ameddig csak szabad volt a járás. Végül úgy néztem ki, mint egy igazi molnárlegény.
Egyébként is nyáron sokat jártunk a malom tájékán, mert a patak vize ahogy a víztárolójába befolyt,
a zsilipnél kb. 1 méternyi magasról zubogott le, alatta csodálatosan lehetett lubickolni. 5 gyermeke volt
Sándor bácsinak, korosztályomnál fiatalabbak, de azért jókat hancúroztunk együtt. – Persze, csak
akkor, ha a nyári szárazságban ki nem apadt a patak, - Örökre szomorú emlékem marad, amikor egy
nyári hajnalban leégett a malom. A falu népe mind ott tolongott, és láncot alkotva adogatta a vizes
vödröket, hogy legalább a lakóházat meg lehessen menteni. A malom porig égett, de hamarosan ujjá
építették.
 Most visszafordulva a zsidótemetőhöz - ahová soha nem mentem fel - Rácz Józsi bácsi háza volt az első. Buzgó katolikus ember lévén, minden vasárnap reggel bement Bicskére a papért, és mise után
vissza is vitte, néha még Vasztélyra is elfuvarozta és nem várt érte ellenszolgáltatást.
 Nánásiék háza szép rendezett porta volt, Róluk nem lehetett tudni semmit, nagyon elzárkózva éltek.
 A Dobogóra felvezető út - ami télen kitűnő szánkópálya volt, - választotta el őket Házmán Vilma néni
házától. Ez egy nagyobb épület volt, egyik részében külön lakrésszel,  amiben  gyakran volt lakó.
Legrégibb emlékem szerint, Sajó Sándor egy budapesti elegáns úr, nyaralt ott, akiről azt hallottam,
hogy verseket is írt. Később, Haniffel László - aki segédjegyző volt apám mellet -  lakott itt
feleségével, még a háború után is, Vilma néni a megözvegyült Peregovics Józsefhez ment férjhez.
1940. körül, amikor a villanyt bevezették, akkoriban lett náluk a tényleges Postahivatal, amelyet
később Lődi Emma vezetett.
 A szomszéd ház Pavalacs Rózáé volt, úgy hiszem még ma is Csabdi egyik legszebb háza. Nagyvilági  hölgy volt, külföldön élt, Görögországban férjhezment egy gazdag emberhez, aki Uliczki vagy hasonló névre hallgatott. Évente 1-2 levelet írt apámnak, ügyeinek hivatalos intézése miatt. Akkoriban már
gyűjtöttem a bélyegeket, és nagyon megörültem a külföldről érkező leveleknek. A görögországi
bélyegeken láttam először cirill betűket. Egyszer láttam itthon, hogy a háború után mi történt Vele,
nem tudom. A szomszéd ház Madarász  András háza volt, feleségét Zsófi néninek hívták. Úgy tudom,
gyermektelenek voltak.
 Sefcsik  Pál következett a házak sorában,  jó gazda volt, teheneket lovakat tartott, gyermekkoromban
emlékszem, hogy bírónak is választották. Buzgó evangélikus lévén, minden vasárnap elment a
templomba. Pali fiának kis járáshibája miatt furcsa mozgása volt, valószínűleg ezért hívták Kuttyom
Palinak. Szellemileg azonban jóval fölötte állt kortársainak, lehetett vele beszélgetni történelemről,
politikáról és bármiről is. Kívülről tudta az összes névnapot a naptárban. Lánytestvére, Bözsike,
Mikolicz Sándorhoz ment férjhez.
 Utána következett, nagyanyám háza. Nagyon régi ház, aminek ma is biztonsággal állnak 80 cm vastag
sárból rakott falai. Az öregeim elbeszélése szerint, amikor vették,  már akkor sem volt fiatal épület.
Ebben a házban született anyám, 1896-ban. 3 éves voltam, mikor nagyapám meghalt, nagyon
szerettem nagyanyámat, szinte mindennap meglátogattam. Az ő halála után, amikor visszajöttünk a
kiűzetésből, azonnal ideköltöztünk, mivel apám nem akart már visszamenni a szolgálati lakásba.
Borzalmas állapotokat találtunk, ami az oroszok után maradt. Erre majd visszatérek, amikor a háborús
események elbeszélésére kerül sor. Anyám halála után fájó szívvel kényszerültünk eladni, engem
hivatásom már régóta Kulcshoz kötött, gyermekeimnek és Ági  húgomnak /Peregovics Józsefné/,
már saját otthonuk volt.
 Másik szomszédunk Posfai József, felesége Eszinger leány volt, szorgalmas emberek voltak, sokat
dolgoztak, lovakat, teheneket, anyakocákat tartottak. Két lányuk  és egy fiúk, Jóska volt, aki prímán
focizott, valamilyen külföldi csapathoz szerződött.
 Következő telken egy kis ház állt - Kalkóéké - de nem laktak benne.
 Ezután jött Binderék hatalmas telke, amelyen állt egy gyönyörű, szép emeletes, pompás épület, az őspark közepén. Ennek történetéről majd tulajdonosa, régi-régi gyermekkori barátom, mindenki által csak Binder Öcsiként ismert, a neves idegsebész ír majd. A telken lévő hajdani kertészház - amely
jelenleg a tulajdonos lakóházaként szolgál - annak idején  Ficza Péterék  laktak benne, Peti fiúk
osztálytársam volt, húga is volt, Manci. Később Sándor Józsefék laktak benne, kettő gyermekük volt,
a fiúk, Szepi vagány gyerek hírében állt.
 Józsa Istvánék háza következik, régi nemesi kúria, nemesi családdal. A családfő, szüleim elmesélése
szerint az első világháború utáni zűrzavaros időkben megbolondult, és gyanús körülmények között halt
meg. Egyik lányuk Ilonka Lueff  Sándor tábornokhoz ment férjhez, lányukat Zsuzsát  Kamarás
Oszkár vette feleségül aki Bicskén, polgári iskolában tanított. Másik lányuk Klementina, Nagy Vince,
a töki református tiszteletes felesége lett. Az ő fiúk, László nagyon okos, művelt ember volt, 3
diplomát szerzett, de egy tisztességes állása sosem lett.
 Az öreg, Szukán házaspár lakott a következő házban, Mányról származtak el, házuk előtt egy széles
pad állt esténként ott ültek és mindenféle sváb huncutságokra tanítottak minket, gyerekeket.
 Talán a legszomorúbb ház a faluban Bucsiéké volt. Bucsi Józsefnek volt két fia, Pista és Jóska, Pista
osztálytársam volt. Édesanyjuk nagyon korán meghalt, anya nélkül nevelődtek, velük élt még
agglegény nagybátyjuk is. Négy férfi asszony nélkül! Nagyon szegényen, napszámból éltek, zsupptetős
házuk szinte a földbe süllyedt. Többen segítettük őket, amivel csak tudtuk.
 Kern Maxi háza következik, jelenleg ez a polgármesteri hivatal. Én már csak a Kern-mamát ismertem,
nagyon kedves öreg zsidóasszony volt, három lányával, akik Pesten éltek, anyám jó kapcsolatot
tartott. A nyarakat a férjeikkel Csabdin töltötték, a mamát telente Pestre vitték. Valamennyien
elpusztultak a háború alatt. A ház hátsó felében Fülöpék laktak, a néni gyakran jött hozzánk, segíteni.
Lányuk, Katalin a háború után a községházán dolgozott.
 Nagyon szép ház volt gyermekkoromban a következő épület: itt nyaraltak Papp-Váry Elemérék, a felesége, Sziklay Szeréna költőnő írta a Magyar Hiszekegyet, 1921-ben. Ez még ma is a magyar revizionizmus himnuszának tekinthető. Első szakasza így szólt:
 
                                            Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
                                            Hiszek egy isteni örök igazságban,
                                            Hiszek Magyarország feltámadásában.    
 
 1938-tól Magyarország minden iskolájában az első órát, ennek elmondásával kezdtük.
A költemény 15 versszakból áll, internetről letölthető, Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A költőnő 1923-ban, fiatalon meghalt, a ház tulajdonosai Greiner Károlyék lettek. Budapesti nyugdíjasok voltak, a házat leginkább csak nyáron lakták.
   A szomszéd házban Takács néni lakott, lánya Mária volt Tihanyi László felesége, itt volt az asztalos
műhely. A másik házban lakott a néni fia, a pék. /keresztnevére nem emlékszem/  Hetente kétszer,
kedden és pénteken gyújtotta  be a kemencét,  anyám mindig pénteken süttetett, télen csak kettőt,
nyáron, mikor mi gyerekek is otthon voltunk, akkor hármat és nagyobbakat.
Tizennyolc-húsz kenyér fért be a kemencéjébe. 10 óra felé sültek ki a kenyerek, már ott vártuk
izgatottan, és mire hazaértünk a kenyerekkel, a gyürkéjüket már mind letördeltük. Pénteken mindig
sütött kiflit is, darabját 4 fillérért árulta, de sütött mindig 3-4 db kenyeret, a Polákék üzletének is,
eladásra. 28 fillérért adtak 1 kg kenyeret. Csak a környékbeli asszonyok hordták a pékhez sütni a
kenyeret, a távolabb lakóknak többnyire volt saját kemencéjük. Magányos öreg nénik tűzhelyük
sütőjében sütögették kenyerüket, de főként a lepénysütés volt mindennapos program, mert mindig
akadt gyümölcs, a korai epertől az almákon keresztül a szilvákig, az egyre fogyatkozó fogazatú
nagymamák és a mindig éhes kis unokák közös örömére.
  A  következő házhoz - amelyik már a Dobogóközből nyílik -   szomorú, háborús emlékeim fűződtek.
Kisgyermekkoromban Laták János mérnök lakott benne, ő tervezte a katolikus templomot és
irányította az építkezést is. Apám jó barátságban volt Vele, gyakran meglátogatta a templomépítés
kapcsán. Vele mentem én is,  a néni nagyon finom süteményekkel kínálgatott. A házat eladták és
Bánhidy János, ny. detektív vette meg, 1940. körül. Akkoriban kezdődött az erőszakos
terménybeszolgáltatás, ennek a munkának az elvégzéséhez külön személy kellett a községháznál, ezt a
munkát ő vállalta el. Jó kapcsolatban voltunk Velük, / az ő felesége is finom süteményeket sütött/,
hamarosan kiderült, hogy az első világháborúban sokáig orosz hadifogságban volt,  így jól megtanult
oroszul. Ennek nagy hasznát vettük a front alatt. Az ő pincéjükben találtunk menedéket, 1945.
januárjában, de erről még a  háborús eseményeknél fogok beszélni. János bácsi 46. nyarán a kukorica
földön, kapálás közben kapott infarktust, halva találtak Rá. Az özvegyéhez  költözött Ormosi Iván
tanító, aki később meg is nősült,  a  ház  Rájuk maradt,  mert Bánhidyéknak  csak egy fiúk volt, aki
Amerikában élt. Iván tragikus körülmények között halt meg, Sopronban.
  A következő ház is a Dobogóközben volt, amit akkoriban kutyaszorítónak hívtunk. Csiák Lászlóék
háza volt, Irén lányuk iskolatársam volt, első olyan lány volt, aki gyerekfejjel tetszett nekem. Itt laktak
még Újszászi Sándorék, Sanyi fiúk /Csuki/ nagyon jó haverom volt.
  Lent az utcán , a köz alsó szögletében lakott Kern Adolf, Dolfi bácsi. Hosszú pad volt a háza előtt,
Dolfi bácsi már reggel kiült a padra, szivarozgatott és minden valamirevaló gazdával, aki arra járt,
szóba elegyedett. A csordakúti uradalmi tejeskocsis is mindig megállt előtte, így intézte üzleti ügyeit,
tudott minden eladó állatról, tehénről-disznóról, egyetlen bicskei  állatvásárról sem hiányozhatott.
Nagyon kellemes asszony volt Fáni néni, a felesége. 44. nyarán  Fantuszékkal és a többi zsidóval együtt, őket is elvitték, soha nem jöttek vissza. Mindenki sajnálta őket, nagy űrt hagytak maguk után.
Házukba Szilicsány Károly költözött.
 Volt még egy nagy ház az iskolával szemben: Tankó László nagy családja lakott benne.
A kovácsműhely volt számomra érdekes, leginkább a lovak patkolása, nyáron meg a cséplőgép
munkája. Sok , kisebb-nagyobb gyermek volt a családban, külön említésre méltó, hogy a tizedik /vagy
a 11-ik/ gyermekük a Miklós nevet kapta a keresztségben és a keresztapa, Magyarország
kormányzója, Vitéz nagybányai Horthy Miklós volt. Minden névnapján kapott a gyermek egy
csomagot,  később már 10 pengőt küldtek a kormányzói hivatalból, amit apám adott át a szülőknek.
Akkoriban egy férfi napszám /10 órás munka/  1 pengő 50 fillér, és két pengő között volt.
 Gondolatban  továbbmegyek  szülőfalum főutcáján fölfelé, errefelé már kevesebbet jártam
gyermekkoromban, és nem emlékszem pontosan már minden ház lakójára. Csak azokról
teszek említést, akikhez valamilyen konkrét esemény fűződik.
 Tóth Ferenc háza és hentesüzlete következik, pontosan szembe a  Tarjáni út kezdetével. Fiatal
segédként kezdte Feri, egy szépen kialakított boltban a munkáját. Kezdetben bicskei főnökétől hozták
ki a húsárut, de hamarosa önállósította magát. A ház végében vágóhíd is létesült, mindig érdeklődéssel
figyeltem a vágásokat, és Csiák bácsi által végzett húsbélyegzést, valamint a ledobott hulladékok
miként tűntek el pillanatok alatt, a hatalmas bernáthegyi kutya szájában. Vágásoknál segítsége is volt:
Sipos /?? / akit csak Pacalosnak hívtak. Kitűnő töltelékárukat készített, amiből szívesen vásároltak
szüleink is. Igazából az üzlet csak húsvét táján indult, mert addig mindenkinek kitartott a saját
disznóöléséből származó húsféle. Mert abban az időben még a nagyon szegény emberek is vágtak karácsony táján egy disznót.
 Vida  Pál háza következett, akinek Jancsi fia osztálytársam volt , egy vékony, sovány gyerek, akit
ezért Kukacnak hívtunk. A front alatt valamilyen sebesülés érte, ami miatt súlyos állapotba került,
nagyon lesoványodott, édesanyja hetente kétszer egy kis taligán húzta be Bicskére orvoshoz, hónapokon keresztül, és sikerült életben tartani. Különlegesen példamutató volt ez az  áldozatkész,
anyai szeretet.
 Szembe velük, a kat. templom mellett, Mayerék laktak, módosabb gazda volt, Jóska fiúkkal egy
osztályba jártunk. Utána következett Mónos Pál háza, kitűnő, precízen dolgozó asztalos volt. Fia,
Emil kiváló orvos lett. Egy különleges emlék: még kisgyerek voltam, amikor Pali bácsi új gyalupadot
készített magának. A régit apám - mivel fúrófaragó ember volt - megvette. A gyalupad túlélte a
háborút, most is megvan, garázsunk sarkában áll, gyermekeim, most már unokáim kedvenc
gyakorlóhelye lett.
 Pavalacsék háza úgy gondolom ma is a legszebb ház Csabdin. Több évtizedes pusztulás után végre
rendbe hozták. Maca nénire emlékszem, nagyon finom mézes puszedlit sütött, csinos eladó nagylány
volt a házban, főként bátyámat és barátait fogadták szívesen, én csak kiselefántként potyáztam, főként
a sütemények miatt. Átellenben a házukkal nemesi család utolsó sarja, Eörsi Nagy László lakott.
Magas, szép szál öregúr volt, úgy emlékszem, Lődyék laktak a házban és kezelték a birtokát.
 Szomszédjukban laktak Horváth Károlyék, Károly bácsi nagyanyám másod unokatestvére volt.
Pesten dolgozott, igazából a front után ismertem meg, amikor hazakerült .Felesége  Klemi néni volt, akit csak húsvéti locsoláskor látogattunk meg, mivel télen- nyáron fején hatalmas kendők voltak,
örökké a huzattól tartott és csak a betegségeiről tudott mesélni.
 A szomszéd házban Lantos Imréné, nyugdíjas tanítónő élt.  Súlyos tragédiát élt át, Tibor fia
harmadévre járt az orvosi egyetemen, Pesten lakott egy hónapos szobában. Anyja  időnként
meglátogatta, egy alkalommal, szokás szerint  benézett a folyosóra nyíló ablakán és látta, hogy fia
alszik!  Holott, másnap derült ki, hogy gázszivárgás miatt, örökre elaludt!
 Még két ház következik a régi temető feljárójáig. Egyik házban Hollósiék laktak, szembe velük állt
Sefcsik József /Setye/ borbély háza. Szombat délután és este volt nála nagy forgalom, ott gyülekeztek
a borostás /és kissé boros/ gazdák készülve a vasárnapi templomlátogatásra. Ott hányták-vetették meg
a község és a nagypolitika ügyét-baját. Fiatal korában több évig volt kisbíró, mindenhez hozzá tudott
szólni.
 Török Károly volt a szomszédja, nagy gazdasággal, állatokkal, gépekkel, minden érdekelte, újságot
járatott, rádiót hallgatott, sokat olvasott. Emlékezetem szerint mindig ő volt a községi pénztáros,
minden csütörtök délelőtt bejött a községházra, akkor volt az adófizető nap. Soha nem volt
pénztárhiánya. Idős anyjával élt együtt, csak az ő halála után nősült meg. Bodméron is voltak földjei,
 Ha már itt tartunk, nem hagyhatom ki a régi temetőt. Itt volt a legjobb szánkópálya. Az Árpád–kori
templomromról bőven vannak képek a régi és a felújított állapotában is. Nagyon örülök, hogy a
régészek feltárták az épület teljes alapját. Apám sokat próbálkozott a toronynak, legalább a további
romlástól való megóvásával, de pénz erre soha nem jutott, sajnálatos módon. A rom környékén
alakították ki a 20-as évek végén a levente-gyakorlóteret. A terület keleti részén létesítették a lőteret,
ahol a fiatalok gyakorolhatták a célbalövést.
 Néhány mondatos kitérő a levente-mozgalomról. A trianoni békeszerződésben meghatározták, hogy
Magyarországnak csak 35 ezer önkéntes katonája lehet, a rendszeres sorozást nem engedélyezték.
/Most vajon, mi a helyzet?/ A kormányzat azonban fontosnak tartotta, hogy felkészítse az ifjúságot a
haza védelmére. Ezért 15 évtől 21 éves korig, a fiataloknak heti 1 óra /ez szinte mindenütt vasárnap
reggel volt/ katonás jellegű, u.n. alaki kiképzés keretében folyt. A kiképzésre leventesapkában kellett
megjelenni, amit mindenki ingyen kapott a saját méretére. Időnként sor került a fegyverhasználat
megtanulására is. Emlékezetem szerint 41-ben kapták a leventék az első futball labdát Csabdin, és
ezzel indult el a fociélet a faluban, és így vidámabb lett a leventefoglalkozás is. Minden évben jött egy
újabb futball labda is. Kezdetben a rom környékén ment a labdarugdosás, majd a Dobogótetőn létesült
egy futballpályának nevezett terület, amin 2 kapu állt és a határvonalak is ki lettek kijelölve. Így már
lehetett nevezni a leventebajnokságra. Felcsút, Mány , Szár és Újbarok  csapataival játszottunk.
A mérkőzések azonban nagyon esetlegesek voltak, mert vagy gyalog vagy biciklivel kellett menni a
másik faluba és vagy összejött a 11 ember vagy se. Bíró az volt, aki jól tudta a sípot fújni és
megígérte, hogy részrehajlás nélkül fogja a meccset vezetni.
 És most lejövünk a hegyről és egyenesen Szilicsány Károly, érdemes cipészmester házába térünk be,
amelyik a feljáró úttól kb. a 3. ház volt. Ő az aki inas és segéd korában Pesten dolgozott és látott már
igazi futballmeccset is és ismerte a szabályokat. Legfőképp megtanított bennünket a futball labda
javítására, a bőrvarrásra, és a labda ápolására. Ugyanis, egy jó labda 15-20 pengőbe került, /6-7 pengőért lehetett egy munkásbakancsot kapni/ Így hát rongyáig rúgtuk és varrtuk a labdát. Egy jobb
minőségű magas szárú cipőt 10-12 pengőért adtak.
 Továbblépve az utca másik oldalán laktak Papinóthék, Jóska osztálytársam volt, nővérét Lujzának
hívták. Házuk előtt állt sokáig egy orosz tank, amit a németek kézigránáttal felrobbantottak.
 Következő házban lakott Mónos bácsi, aki egész életében Pesten utcaseprő volt, szép rendes házban
éltek, Mónos bácsi minden szombat este átment a Hangya kocsmába és 1-2 pohár bor után elénekelte,
hogy: Söpörtem eleget, söpörjön már más is…
 Így érkezünk el a Hangya szövetkezet épületéhez. Magyarországon már 1889-ben megalakult az
Országos Hangyaszövetkezet, az első világháború után állami támogatással is segítették az üzlethálózat
bővítését. Hogy  Csabdin mikor létesült az üzlet, nem tudom, de apám mikor meglátogatta az üzletet
időnként, mindig vele tartottam egy kis csoki reményében. Stellának hívták az üzletvezetőt, Pestről
jöttek a feleségével együtt, igazi kereskedő volt, de üzlete a gazdasági világválság idején tönkrement,
így kényszerült alkalmazottként dolgozni. Felesége inkább csak a boltban segített. Az épületben lévő
táncterem jóval kisebb volt, mint a Pollákéké, úgyhogy itt színi előadást nem tartottak. Stella után a
következő boltos Oberczhauser József lett pár év múlva. A háborús években 42-43-ban elment, és
Bicskén nyitott saját üzletet. Jakab Sándor követte őt, aki családjával a szemben  lévő házban lakott.
Ő is kereskedőnek tanult. Nagyobbik leánya Olga Bicskére ment férjhez, a kisebbik Ilike,
Bagyinszkyné lett és Csabdin maradt. Fényképeik láthatók a Csabdi honlapon. A fényképek már a
háború után készülhettek, mert előtte az üzlet ablakain nem voltak rácsok.
 A nyári időszakban vasárnap délelőttönként a kocsmáros csapra vert egy söröshordót . A vasárnapi
istentiszteletek után - amelyek mindhárom templomban 10 ó-kor kezdődtek - összegyűltek a férfiak
1 korsó sörre, ami mellett megvitatták a világ sorát. Addig az asszonyok készítették a vasárnapi
ebédet. Délután 3 órakor a férfiak  tűzoltógyakorlatra gyülekeztek a községház udvarán és a jól végzett
munka után visszamentek meginni a maradék sört. Idős fejjel visszagondolva, irigylésre méltó volt ez a
szerény, nyugodt, falusi élet. Politikai viták csak képviselőválasztás idején voltak.
 A Hangya szomszédságában szép nagy ház állt, hatalmas telken, egészen a Cigány-közig terjedt,
Wittenbergerék laktak benne, egy középkorú és egy idősebb hölgy. Rendkívül buzgó katolikusok
voltak, minden vallási rendezvényen ott nyüzsögtek. Férfit sosem láttam a ház körül. Nyaranta velem
egykorú fiú- valakinek az  unokája-  lakott velük, aki még október végéig, ameddig jó idő volt, a
csabdi iskolába járt, Lády Zsoltnak hívták. Nem tudom, mi történt velük a háború után, lehetséges,
hogy zsidók voltak.
 Hangyával szembe laktak Eszingerék, Imre fiúk osztálytársam volt, nehezen kezelhető, makacs
gyerek lévén, sokat állt a sarokban büntetésül. Volt egy nővére is, Gizi. Kb. 30 éve véletlenül
találkoztam Imrével a szőlőhegyen, szüretkor.
 Patak Jánosék háza következik,  Gyuszi is vagány, de értelmes  gyerek volt.  A háború után egy
robbantásban majdnem ő is ottmaradt, de megúszta egyik kezének amputálásával. Régi nemesi
családként az 1848. körüli földösszeírásban is szerepelt a nevük. Patak néni, okl. szülésznő volt, a két
háború között született gyermekeket a legtöbbször ő segítette a világra.
 Két házzal odább lakott Sípos Dani bácsi, öreg kőműves. A kisebb házkörüli munkákat ő végezte
nálunk.  45-ben, a front után, a községház tetejét mi ketten az öreggel hoztuk rendbe. Én, mint fiatal
diák, mellette ismerkedtem az ácsszakmával. Szerencsénkre, talán 7-8 szalufát kellett csak kijavítani,
de annál több törött léc volt. Az anyagpótlás szerencsére nem okozott gondot, mert a lebombázott
melléképületek romjai között bőségesen akadt léc és tetőcserép. 3-4 nap alatt gyönyörűen rendbe
hoztuk az egész  tetőt.
 Török László háza következik. Károlynak alighanem unokaöccse volt, amilyen szorgalmas gazda volt
a nagybácsi, annyira lezser volt az öcs. Földjei hasznából vidáman élt, a faluban neki volt az első
motorkerékpárja. Imre Ernő ref. lelkész sógornőjét vette feleségül.
 Néhány házzal odább állt Peregovics József háza, aki korán megözvegyült, Házmán  Vilmát vette
feleségül, és hozzá költözött. A házban fia Jóska maradt, akivel sokat fociztunk együtt, mi ketten
alkottuk a csabdi kapu előtt „a betonvédelmet”!  Fia, Dodó unokahúgomat, Ágit vette feleségül,
sajnos fiatalon, váratlanul halt meg. Még tragikusabb volt az unoka, Balázs halála.
 Két szomszéd házat ismertem jól, Lődy Józsefét említem először,  kinek Mikolicz Zsuzsanna volt a
felesége. Fiúk József lett, az újra önálló Csabdi első polgármestere.
 A másik házban lakott Mikolicz Józsi bácsi, aki igen rendes, szorgalmas gazdaember volt, legalább
5-6 éven keresztül segítette apámat, mint községi bíró. Másik lányát Juliskát, Szente József vette
feleségül, /ott voltam a lakodalmukon/ aki Pesten lakott és rendőrségen szolgált.
 Az utca másik oldalán nevezetes ház volt számomra Tankó Károly kovács mesteré, benne a  műhely.
Fia Zoli jó barátom volt és szívesen átengedte a kovácsfújtató kezelését. El kell mondanom, hogy a
kovácsok a vas hevítéséhez csak kitűnő minőségű, pormentes, apró fekete szenet használtak. Ahhoz,
hogy a szén megfelelő izzásura melegítse a vasat, erőteljes levegőbefújást kellett biztosítani. Ezért volt
minden kovácsműhelyben egy levegőpumpa, amit fújtatónak hívtak. Ez kb. 1 köbméternyi űrtartalmú
harmonikaszerű bőrtartály volt, amiről egy kampóba végződött vastag drót nyúlt le, amit le-fel
húzogatva, erőteljes levegőáramlást lehetett létrehozni. Ez egy kiváló szórakozást adott, de csak
néhány percig, így Zolival felváltva fújtattunk.
 Közelben lakott Sípos Jóska, aki szintén jó focista, és egy időben kisbíró is volt. A református
templomról, a község honlapján lévő dolgoknál  én sem tudok többet mondani. Érdekes épület volt a
temetőbejárattal szemben, az utca túloldalán, a partoldalba süllyesztve a „ Szegényház”. Úgy volt
megépítve, hogy csak a bejárati ajtó meg egy ablak volt szabadon, a Tófenékre nézve. Az épület
tetejét  is vastag föld borította. Így bizonyára nagyon kevés tüzelő kellett a befűtéséhez. Sári néni
lakott benne, hogy került oda, miből élt, nem tudni.
 Leérve az újfaluba Tajnai Jánosék háza volt az első, felnőtt fia Lajos velük élt. 5-6 éven keresztül ők
művelték nagyanyám Várdombnál lévő földjeit. Többször megfordultam náluk üzeneteket közvetítve,
de leginkább a cséplésnél mindig ott voltam.
 1-2 házzal odább laktak Bárányosék, mellettük Orosz Júlia, operaénekesnő háza állt. Csinos kis ház
volt fehérre meszelt falakkal. Zöldre festett ablakai az utcára néztek. Különlegességével, virágos
előkertjével kiemelkedett a többi ház közül. Bárányos bácsi , aki nyugdíjas ember volt, tartotta
rendben a művésznő házát. Úgy mondták, hogy az operaházban dolgozott, talán portás volt. És így
volt kapcsolata Orosz Júliával, aki nyaranta pár hetet Csabdin töltött. Minden alkalommal eljött
apámhoz ügyeket intézni, finom eleganciával öltözött. Korának legnevesebb szoprán énekese volt, az
Operaház örökös tagja, majd 40 éven keresztül minden szerepet elénekelt szólamában. A legmagasabb
kitüntetéseket megkapta, köztük a Kossuth- díjat is, sokat szerepelt külföldi operaházakban. További
részletek, a Wikipédiában találhatók.
 Az  utca túloldalán állt  Bodri Károly cipészmester háza. Gyermekei Árpád és Vali, a fiú folytatta apja
mesterségét. Többször megfordultam műhelyükben cipőkészítés ügyében. Árpádról külön is meg kell
emlékeznem, mert a háború befejeztével politikai szerepet is vállalt és pártfunkciót is kapott, Csabdin.
Mikor, 49. nyarán kizártak az egyetemről, mivel apám jegyző volt, /egész életemen végigkísért ez a
megbélyegzés/, akkor Árpi nagyon kedvező igazolást adott rólam is és apámról is. Ez is hozzá segített
az  egyetemre való visszakerülésemhez, és így évet sem vesztettem. /szemben, több jó képességű
kollegámmal./
 Még néhány jó gazdáról teszek említést, elsősorban a Miskey testvérekről, Mihályról és Lajosról.
Jómódú gazdák voltak, különös gonddal művelték földjeiket, szép állatállományuk volt,
„Aranykalászos gazdák voltak”. Itt ismét egy kis kitérőt kell tennem: az egyesek által, annyira elítélt
Horthy-korszak mezőgazdasági programjában jelentős szerepet töltött be a magyar gazdatársadalom
földművelő kultúrájának javítása. Fontos célja volt a kormányzatnak, hogy minél jobb termelési
eredményeket érjenek el a gazdák, minél szebb és hasznosabb állatokat neveljenek. Ennek a célnak az
érdekében telente – leginkább decemberben – faluszerte, 1-2 hetes tanfolyamokat rendeztek a
gazdáknak. Ezek voltak az ezüstkalászos és aranykalászos gazdatanfolyamok, szakképzett
gazdatisztek tartották esténként az előadásokat. Ezek igazából, eszmecserék, beszélgetések voltak a
jobb gazdálkodásról, a talajművelésről, állattenyésztésről. A helyszín a Hangya kocsmája volt, ahol
ilyenkor még füzet és ceruza is előkerült, borospohár csak befejezésül.  A tanfolyam végén a vezető
döntötte el, ki kaphat Arany- vagy Ezüstkalászos jelvényt, ami egy 4-5 cm-es, búzakalászt ábrázoló
kitűző volt, amit a gazda az ünneplő kalapjára kitűzött.
 A Miskey – testvérek  a közéletben is jelentős szerepet vállaltak, a tűzoltó testületnek is lelkes tagjai
voltak, minden közös munkában élen jártak. Az Újfaluban kevesebbet jártam, mert korombeli gyerek
csak Mikolicz Jancsi volt, a többi fiatal, Mikolicz László, Bárányos Mihály, bátyám korosztálya volt.
Nánásit /?/ kell megemlítenem, aki szintén aranykalászos gazda volt. Ő gondozta a két állami bikát.
 Ezzel  végére értem a falu főutcájának, ami gróf Pálffy-Daun József nevét viselte a háborúig.
Pálffyról később, külön részletesen megemlékezem, a továbbiak során.
 Visszafordulva a falu másik utcájára, elindulva a Tarjáni úton megállunk a katolikus templomnál.
Kis gyermekként nagyon jól emlékszem, hogyan épült. Apámmal szinte minden héten megnéztük,
hogy halad a munka. A Dobogó kőbányáiból, szekerekkel hordták le a követ és vagy mányi, vagy
zsámbéki kőművesek (maguk között csak németül beszéltek) szépen faragták, egyenesre és rakták a
falakat. Amelyek egyre magasodtak, míg elérkeztek a tetőszerkezetig. Készült a torony is, ami alig
haladta  meg a tetőgerinc magasságát. A lakosság egyre várta, mikor, mekkora lesz a torony! De az
azóta sem nőtt meg nagyobbra. Méltatlankodtak is sokáig, pedig a templom, a maga arányaival igen
kellemes, harmonikus képet nyújt. Igaz, akkoriban az embereknek az volt a megrögzött elképzelése a
templomról, hogy annak dombtetőn és magas toronnyal díszítetten kell állani!
 Ahogy az építkezés befejeződött, sor került a felszentelésre. 1936. október közepén, az egész falu
apraja-nagyja együtt volt, a padok még el sem készültek. Mindenféle szedett-vedett padok, székek,
fotelok lettek összehordva, a templomhajó két oldalára. A hajó közepe üresen hagyva, szőnyegekkel
borítva, egészen az oltárig. Székesfehérvárról, Bicskéről jöttek hívek, Folláth Ádám zsámbéki esperes
irányította az elhelyezkedést, mindenféle előkészületet a püspök fogadására. Ott ültem, szüleimmel,
egészen elöl, jobb oldalon, előttünk, egészen az oltárnál ült egy fotelban Griger Miklós bicskei apátúr,
Horváth Dezső, hitoktatónkkal együtt. Folláth esperes úr rendezgette a híveket és tanította,
gyakoroltatta a püspök fogadására az üdvözlő énekeket, imádságokat és egyéb szertartásokat.
 Vártunk, vártunk, de a püspök atya nem érkezett meg. Gyermeki türelmem elfogyott, odakint
túlságosan szép, őszi idő volt. Kénytelen voltam egy kisebb hasgörcsöt színlelni (ami nálam egyébként
néha előfordult valóban). Anyám az első panaszos szavamra kézen fogott és máris vitt ki a
templomból. Jó okot szolgáltattam neki a távozásra, mivel ő, evangélikus lévén, nagyon nem kedvelte
az efféle szertartásokat, ahol neki, protokolláris okokból meg kellett jelenni. Apámat egyedül hagytuk,
így nélkülem történt meg a templom felszentelése és ilyen módon sosem tudtam meg, hogy néz ki
Shvoy Lajos püspök úr.
 Utána, rendszeresen idejártunk misére vasárnaponként, gyakran ministráltam a többi gyerekkel együtt.
Minden felszentelt katolikus templomban örökmécses ég / ma is/ villany nem lévén.  Az ősi
hagyományos olajmécses égett,  ami egy kb. 2-3 dl űrtartalmú vörös üvegből készült pohárszerű
olajtartó volt, benne speciális olajjal. A közepébe illesztett kanóc 1 hétig égett.  Apámmal együtt
sokszor mentem az olajt újra tölteni.
 Elhagyva a templomot, a régi patakmederhez érünk. Négy, hatalmas, vén szilfa  állt az út szélén,
mellettük lévő kis telekrészen épült fel a „lencse gázkamra”, amit a gazdák pénzén, némi állami
segítséggel építettek. Kb. 5 x 3 méteres alapterületű, két méter magas, boltíves szerkezetű, beton
épület volt, jól záró vasajtóval ellátva, biztosítva a tökéletes zártságot.  Ugyanis a csabdi domboldalak
rissz-rossz földjei csak leginkább csak baltacím, lencse és muhar termesztésére voltak alkalmasak.
Általában tekintélyes mennyiségű lencse termett, amit zsákokban behordtak a gazdák az említett
kamrába,ahol a gyakori zsizsik-fertőzést gázkezeléssel szüntették meg. Apám jelenlétében, személyes
felügyelete mellett történt a gázfejlesztő anyag behelyezése, az ajtó légmentes lezárása és lepecsételése.
Emlékszem, lakatot és spanyolviasz pecsétet raktak rá. A gázosítás néhány napot vett igénybe.
 Továbbsétálva elérkezünk a Szent-László patak hídjához, aminek alsó nyílásánál volt egy jelentős
kiöblösödés. Ez volt az egyetlen fürdésre alkalmas hely, mert még alacsony vízállásesetén is volt vagy
méteres víz és pár karcsapásnyi úszásra is volt lehetőség. Itt, a patak partján volt a Kanászház, községi
tulajdonban és a mindenkori községi kanász lakott benne. Itt voltak az állami fedező-kanok is
elhelyezve.
 Ennek kapcsán néhány szót a sertéstenyésztésről! A jobb gazdák anyakocákat is tartottak, a
mangalica volt az uralkodó és államilag is javasolt fajta. A kanász – Szabónak hívták és több gyereke
volt - korán reggel végig tülkölte a falut, ebben gyerekei is segítettek és a Tarjáni úton hajtották a
sertéseket a Sárgaföldes felé. Nem volt közbirtokossági legelő, de a Tarjáni út oldalában, a fák között
jó legelő lehetőség volt. Itt végig turkálták az út szélét, a Sárgaföldesbe kiérve ott deleltek,
dagonyáztak. A  magasról lecsobogó forrásvíz (ami kellemes, jó ivóvíz is volt) biztosította az ivóvizet
az állatoknak. Aki nem tartott anyakocát, az nyárvégén, ősz elején megvette a levágnivaló 1-2 db
süldőt, amit meghizlalva karácsony tájékán levágta. Igen szegény emberek is legalább egy disznót
meghizlaltak, aminek a legfontosabb része a kiolvasztott zsír volt. A húsrészek megfüstölve, lesózva
nyár elejéig kitartottak, a szalonna ősz felé fogyott el.
 A sárga földesben lévő jó minőségű agyag alkalmas volt vályogvetésre. A szegényebb emberek
házainak a fala ebből készült.
 Innen visszafordulunk a Tarjáni út elejére. A Mélyút torkolatánál, a dombon állt egy márvány kereszt,
ma sem tudom ki, miért állította fel és éppen oda. Az úton jobbra lakott Bodri András, eredetileg
cipész mester volt, de szép nagy méhészete volt és megélt abból is. Fiai, Bandi és Miska, kortársaim
voltak. Bodri bácsi volt a faluban, szűk körben működő, valamilyen szektának a vezetője. Kívülről
fújta a teljes Újszövetséget, sőt még az Ószövetség Példabeszédeit is. Megszállott emberként, hirdette
az Igét,bárki találkozott vele, nem úszta meg egy-két idézet, némi hittérítés nélkül. Mikolicz Sándor
(az Újfaluból) és Beke Pál (a Völgyből) voltak leghívebb követői. Éredekes módon, „az Úr hívására
hallgatva”, Bodri bácsi öngyilkos lett! Ez akkoriban igen nagy megdöbbenést keltett a faluban.
 Ezt a szektát – ma sem tudom a nevüket – az akkori kormányzat nem kedvelte, mivel a katonaságnál
megtagadták a fegyverviselést.
 Az út bal oldalán egyetlen ház volt, Eszingeréké, Kálmán fiúk osztálytársam volt. Az út jobb oldalán
ritkásan álltak a házak: Sempergeréké, Svarbáéké, akiről külön emlékem róluk, hogy mint szigorló
állatorvos, az első önálló miskárolást – sertés petefészek eltávolítást – őnáluk végeztem), Kissék (csak
Kissógor volt a neve, keresztnevét senki nem említette). Külön meg kell emlékezni Gudics Istvánról.
Mert ő volt a községben a „funerátor”.  Ma már csak a legöregebbek ismerik, mit takar ez a kifejezés.
Ha valaki meghalt a faluban, Gudics István – jó hirű, abszolút feddhetetlen ember lévén – szépen
felöltözött, sötét ruhába és megjelent a halottasháznál. Részvétet nyilvánított és felajánlotta segítségét,
amit – főleg az egyedül maradt özvegyek – természetesen elfogadtak, sőt, igényeltek. A funerátor
megszervezte a temetést. Közreműködésével végrehajtották a – háznál történő – ravatalozást, a
sírásást, koporsókészítést, a temetési szertartás megrendelését a megfelelő papnál, egyszóval mindent,
ami az elhunyt végtisztességéhez kellett. Szegény, de nagyon szorgalmas ember volt. Juhász Jánossal
együtt, ketten ásták fel, minden tavasszal, nagyanyám kertjét és bevetették krumplival, kukoricával,
vagy amivel éppen kellett. Nagyanyám mindig meg volt velük elégedve – ami pedig nagy szó volt…
Fia, Pityu szintén osztálytársam volt. Sajnos a háborúban elvesztette egyik lábát.
 Ezen a részen laktak még Tóbiásék. Fiúk, Jóska volt a faluban a legjobb focista. Magas, erős,
robosztus legény volt és fáradhatatlan. Csiák Danival alkották a csabdi csatársor igazi támadó erejét!
Itt lakott még Mike Jancsi is, akinek nagy szerepe volt abban, hogy az iskolában, „kézimunka” órákon
az agyagozás alapjait elsajátíthatták a tanulók. Nagy mennyiségben szállította az agyagot – a
Sárgaföldesből –nekünk, akik messze laktunk. Fáradságát apróbb ellenszolgáltatásokkal viszonoztuk.
 Itt volt Sótér Loránt kútásó háza is, aki egy magas erős, robosztus, vidám ember volt. A legnagyobb
fiú Lóránt 2 éven keresztül egy padban ült velem, nagyon jó focista volt, nála jobb csak öccse Attila.
Még voltak kisebb testvérei is.
 Túl a Sárgaföldesen voltak az ONCSA-házak. (Az ONCSA volt a két világháború között a Teleki Pál
által létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap, amely által épített, szerény, de egészséges
lakóépületek majd minden településen megtalálhatók, mai napig.) Emlékeim szerint Juhász János lakott
itt, aki Gudics bácsival hozzánk is járt kerti munkákra. János fia – pár évvel volt nálam idősebb – a
háború után közvetlenül, az első adandó alkalommal katona, hivatásos tiszt lett.
 Itt laktak Dancsék is. Velük kapcsolatos emlékem: egy augusztusi ebéd után jöttek értem, hogy nem
tud a tehenük megelleni. Mivel még nem voltam kész állatorvos, némi gondolkodás után vállaltam és
súlyosabb komplikáció nem lévén, sikeresen levezettem életem első „nehéz ellését” –mindnyájunk
örömére. Szabadban 30, az istállóban legalább 40 fokos  volt a hőség és egy szál klott gatyában
végeztem a nem éppen könnyű fizikai munkát és közben szakadt rólam a víz. Utána láttam meg, hogy
az istálló előtti hatalmas fa hűvösében mennyivel kellemesebben dolgozhattam volna. Életre szóló
tapasztalatot szereztem.
 Hátra van még a falujárásban a Kis-sor. Pötördi kovácsmester háza volt az első, akinél csak egyszer
láttam lovat patkolni – öreg ember volt már. Vele szemben van az evangélikus templom. Ott lakott
Horváth Sándor, az evangélikus pap. Géza fia osztálytársam volt, húga Erzsi .Gézával jó barátok
voltunk, sokat csavarogtunk a Mélyútban, a  Szőlőhegyen – tavasztól őszig mindig volt érőben lévő
gyümölcs…
 Tanulságos történet Horváth Sándor halála! Csendes, betegeskedő, szívproblémákkal küszködő
ember volt. Az evangélikus egyház tulajdonában lévő földterületen  történt a  gazdák által behozott
gabona cséplése. Ez a közös szérű a Szent-László patak hídja mellett volt, Horváth tisztelendő
felügyelte a cséplést. Történt, hogy az egyik gazda fiatal lova kissé megvadult a cséplőgép hangjától,
ettől pedig a tisztelendő úr szívrohamot kapott. Hiába volt minden, ott helyben meghalt. Nagy részvét
mellett temették el. Igen ám, de az esetről értesült egy újságíró. A sajtó, „uborkaszezon” lévén,
felkapta, sőt, alaposan kiszínezte a halálhírt! A KIS ÚJSÁG -ban, amit néhányan járattak, úgy jelent
meg, mint „a hős lelkész, aki megpróbálta megfékezni a megvadult négy(!) lovat, de lábai között lelte
halálát.” Ma is emlékszem a címre: „Négy fekete ló halálba ragadott egy hős lelkészt!” Utána bő
terjedelemben közölték, erősen kiszínezve, bővítve az életét. Ez volt első szembesülésem a sajtó
módszereivel – ma sincs ebben sok változás. Örökre meghatározta a véleményemet a sajtóról. A
kegyelet és részvét ellenére az egész falu ezen röhögött, hetekig szenzáció volt!
 A Völgyben három ház volt: a szélsőben lakott Beke Pali. 8 – 10 évvel volt nálam idősebb. Nemcsak
buzgó híve volt a Bodri féle szektának, de szakértő méhésztársa is. Nagyon szép kis házban laktak
mellettük Lődyék.
 Vissza az utcába, a templom utáni házban Cirákék laktak, két lányuk volt, nagy hatással nem voltak
rám. Szemben Gócza Panni  lakott, szintén osztálytársam volt.
 Lődy Zsiga bácsi nagyon jó gazda volt, szép lovakat, jó teheneket tartott. Neki is volt „aranykalászos”
jelvénye volt. Közvetlenül a front elvonulása után, az udvarában maradt egy katonai mozgókonyha,
u.n. gulyáságyú. Kb. 200 literes üstjét felhasználva, Zsiga bácsi gyorsan egy pálinkafőző berendezést
eszkábált. Ez azért volt jelentős, mert a háborúban megsérült padlásokon sok kukorica
megpenészedett, azt gondosan szétválogatva, lemorzsolva becefréztük. Nem volt valami jeles pálinka,
de akkor ennek is nagy értéke volt! Érdekes, alig vonult el a front, de a fináncok már elkezdtek
szimatolni az illegális pálinka-főzők után…
  El kell mesélnem, hogy egy szép, nyári reggelen, mikor úgy gondoltuk, kierjedt a cefre, megkértem,
este jöjjön el, tapintatosan vigye el a cefrénket. – Dehogy megyek este! – mondta – Majd délbe
megyek, akkor a kutya se figyel rám, hová megyek, mit viszek! Így is történt, délben megjelent
nálunk, két tehén vonta szekerével, /a lovait elvitték az oroszok/  feltettük a cefrét, el is vitte.
Tényleg, a kutya se ugatta meg!
 Zsiga bácsi háza után, Szabó András bognármester lakott. Igen kedves, idős bácsi volt. Nagy élvezetet
jelentett nekem, ha a másfél méter átmérőjű kereket hajthattam, ami 30-40- szeres áttételes
sebességgel forgatta a megmunkálandó fadarabokat. Amik leginkább boroshordó dugók voltak, de
András bácsi csinált nekem 9 kuglibábut is, amikkel a községház hosszú folyosóján remekül lehetett
játszani. A következő házakban Esszingerék, Szirovatkáék, Házmánék laktak. Szirovatkáéknak volt a
legtöbb földjük a faluban, az Újkút környéki dűlőkben volt földjeik nagyobb része, és ott volt egy
külön tanyájuk is. Rendkívül szorgalmas emberek voltak, az idős papa, Károly bácsi  már csak
méhészkedett, a front után hamarosan meg is halt. Fiát Karcsit kulákká nyilvánították, és a felcsúti
sertéstelepre internálták, kanásznak. Így ment tönkre a szép gazdaságuk. Házmán Imre is jó gazda
volt,  jóba voltunk Velük, felesége, Mónos Bözsi volt.
 Amilyen módos emberek laktak az utca felső oldalán, olyan szegények voltak  az alsó oldalon. Kivétel
talán Sefcsik János cipész volt, aki a háború után a két lányát óvónőnek ill. tanítónőnek tudta
kitaníttatni. Az első áldozásomra nagyanyám csináltatott vele egy gyönyörű fekete lakk szandált, 10
pengőért, ami horribilis összeg volt, és ezzel szemben utáltam és annyira vigyáztam rá, „ hogy tönkre
ne menjen,”  hogy igen ritkán vettem fel, és alig vártam, hogy kinőjem!
 A szomszéd 3-4 házban a falu legszegényebb emberei éltek, akik napszámból tengették életüket.
Télen fűzfakosarakat fontak, szakajtókat zsuppszalmából készítettek, sásból, gyékényből talptörlőket
csináltak. Bankó, Váradi, Nagy, Beke nevekre emlékszem, egymással való kapcsolatuk nemcsak
számomra voltak tisztázatlanok. Közülük 3-4 gyermek járt iskolába. Számomra, két emlékezetes
személy lakott itt. Egyik Tihanyiné Beke Rozi néni, aki gyakran járt hozzánk takarításra,
kertmunkákra, disznóöléskor. Kinőtt, de még használható ruháinkat ő vitte tovább a rokonoknak.
Lakkcipőm is így került vissza a  Kissorra.
 Itt említem meg az OMBI / Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet/ ügyét. Mint a neve is mutatja,
falusiak, gazdák, napszámosok, cselédek és hasonló vidéki emberek beiratkozhattak, kaptak egy kis
könyvecskét, amibe hetente vagy havonta bélyegeket ragaszthattak be, megfelelő befizetés fejében
bizonyos egészségügyi ellátást kaptak. Apám rábeszélte Rozi nénit is, aki élt is ezzel a lehetőséggel.
Úgy tudom, már a front előtt meghalt. A másik személy Váradi Kati volt, aki a front után járt hozzánk,
aki hasonló munkákban segített.
 Ez jó alkalom arra, hogy a magyar csendőrség munkájáról is megemlékezzem. Pontosan tudom, hogy
éppen  elkezdtük a harmadik osztályt  35-ben, amikor bárányhimlő járvány tört ki az iskolában. Aki
beteg lett, otthonmaradt. Így jártam én is, kedvenc pihenőhelyem volt a melléképületek padlására
felvezető lépcső, ami a fáskamránkból indult. Ennek közvetlen falszomszédja volt a csendőrpihenő:
padlós szoba, két vaságy szalmazsákkal, asztal, székek, egy szekrény, lavór, vizesvödör. Egy
kellemes, napfényes őszi napon ott gyógyulgattam  a  lépcsőn, mikor bebiciklizett a két csendőr,
Bicskéről. Szokás szerint kezet fogtunk, és azzal kezdték a munkájukat, hogy a kisbírót elküldték a
Kisorra az előbb említett házakhoz. Hamarosan visszaérkezett két ott lakóval együtt, és megkezdődött
a kihallgatásuk. Egy bizonyos Józsi bácsi panaszt tett, hogy a határban a kukoricáját, valaki meglopta,
legalább egy félzsáknyit. Minden szót hallottam, és azt is hallottam, hogy nagy pofonok csattantak el.
Elég nagy lármával zajlott a vallatás. Ezek után a kisbíró elment Józsi bácsiért, aki hamarosan
megérkezett, és előtte közölték a büntetésüket, ami kétnapi napszám lett volna. Józsi bácsi közölte,
nem kellenek, de a lábukat többé oda be ne tegyék, és ráadásul jó lepiszkolta őket. Ezzel az ügy be lett
fejezve, jegyzőkönyv, bíróság, ügyvéd, tanuk mellőzésével. 1-2 évig nem történt mezei lopás. A mai
igazságszolgáltatásnak is jó példa lehetne!
 A bálok szempontjából is nagyon jó helyen volt a csendőrpihenő, a Pollák-táncterem
szomszédságában. A rendezvény estéjén a csendőrök beültek a kocsmába, a bőrtáskájukból
megvacsoráztak, 1 pohár bor után -amit kifizettek- nyugodtan visszavonulhattak a pihenőjükbe.
Sosem volt verekedés, bicskázás!
 A Kissor végén a sarkon lakott Nagy József, szorgalmas gazda volt, a háza  környéke, udvara mindig
tiszta volt. Szemben vele a másik sarkon lakott Tolnai György, háza már a bicskei határral érintkezett.
 Már Bicske közigazgatási területén voltak az Előhegyi házak, baloldalt a visszakanyarodó Kismélyúti
sarkon lakott Újszászi József, feleségével Mónos Lidivel. Hosszú kertjük felnyúlt egészen a hegytetőn
lévő dűlőútig. Nagyon szerette a szőlőmunkát és értett is hozzá. Külön meg kell emlékezni Lidi néniről,
aki Pesten nevelkedett, nagyon sok jó kapcsolatot épített ki pesti rokonokkal, ismerősökkel. A háború
utolsó 2 évében, amikor már a jelentős közellátási zavarok miatt, alig voltak  kaphatók  fontos
háztartási cikkek, ő mindent be tudott szerezni. Pl.: cukrot, kávét, zsírt, textilféléket, és a héthatárban
sem kapható cérnaféléket, madzagot. Az út másik oldalán volt még 5-6 ház, egyikben Hamarék laktak,
Gizi lányuk járt velem egy osztályba, több gyermek ott nem volt. A malom felé vezető út után állt
Kővágó Antal, bicskei lakos présháza. Szőleje minta ültetvény volt. Számtalan szakcikket írt szőlészeti
újságokba, jó tanácsokat adott Mészáros Mihály tanárnak is, amikor szőlőjét telepítette. Gyakori
vendég volt a mi szőlőnkben is. Megbecsült szőlőszakember volt Bicskén. Emlékét a Kővágó Antal
Kertbarát Kör őrzi. A Kismélyút felső végén állt Vitéz Kovács Pál tanyája, legkisebb fia Imre
osztálytársam volt. A vitézi címhez kapott 3 hold földet a háború után. Élete utolsó idejét bénán
töltötte. Amikor a szőlőnkbe menet a házuk mellett ballagtunk el, és megláttuk egy fa alatt egész nap
székéhez kötve szinte öntudatlanul, nagy szomorúság fogott el mindnyájunkat.
 A” falujárás” végére értem. Amiket írtam, legnagyobb részt egy tíz éven aluli gyermek emlékeiből
származnak. Bizonyára vannak benne tévedések, nagyon szeretném, hogy aki ezt végigolvassa és talál
benne hiányosságokat, pótolni valókat, tegye azt meg. Szeretném, ha minél hitelesebb lenne ennek a
korszaknak a leírása.

 Folytatom az írást a külső területek történetével.
 Csodálatos csavargóhely volt a Dobogó oldala és teteje. Nagyanyám kertje -  a többiekkel együtt - a
kerteket lezáró dűlőútig tartott. De a Binderék erdeje, Józsáék kertje ezen túl egészen a Dobogó éléig
felért. Ezek a kertek tele voltak gyümölcsfákkal, főként szilvákkal, ezekről pontosan tudtuk, mikor
érnek. Szabadon ehettünk mindegyikből, de ennek fejébe meg kellett szedni a télire lekvárnak,
befőttnek valókat - amit lényegében visszakaptunk -. A Dobogó oldala - amit fenyővel ültettek be -
üres, gyepes rész volt, galagonya és kökény bokrokkal, néhol árvalányhaj is volt, egészen a temető
irányáig. Fent a hegytetőn volt az igazi élet, az elhagyott kőbányákban, ott lehetett pompásan játszani.
Ezekből a bányákból épült a falu lakóházainak alapja, a módosabb házaknak a fala is. A Sötétvölgy és
Borosvölgy itt-ott szőlőkkel volt beültetve, de többnyire szilvafák nőttek mindenfelé. Szeptember
táján, ha jó termés volt, összeszedték kosarakba, ládákba és hajnalban, Csordakúton, Németházán
keresztül vitték a felsőgallai piacra, ahol a bányász asszonyoknak jobban el lehetett adni, mint a
bicskei piacon. Ha túl sok volt a szilva, érdemes volt összeszedni és pálinkának kifőzni, ami
nagymértékben javította a törköly minőségét. Hasonló jó életünk volt a Szőlőhegyen is, a Mélyútban
való csavargások végén mindig akadt valahol egy kis éhségcsillapító gyümölcs.
- Ez a szép világ számomra, 1938. szeptember 8.-ával megtört, mert akkor kezdtem el gimnáziumi
tanulmányaimat Budapesten. A karácsonyi és húsvéti 1-1 hetes szünetek nem sokat értek, csak a nagy
vakáció adott egy kis ízelítőt a „régi jó világból”.
- Nyaranta is egyre fogyott a kapcsolat az iskolatársakkal, mert ahogy növekedtünk és erősödtünk,
egyre inkább munkába fogtak bennünket. Igazából változást az első futball labda megjelenése okozta.
Ez vasárnaponként összehozta a fiatalokat és új szellemiség alakult ki. Erre később térek ki, most a
község életéről írom még emlékeimet.
- Apám mellett az adóügyi jegyző Neumayer Andor volt, aki természetesen nemcsak az adóügyeket,
hanem egyéb dolgokat is intézett és mindenkori helyettes is volt. 34-ben vagy 35-ben főjegyző lett
Vértesbogláron, utóda egy fiatalember, Haniffel László lett. Miután biztos álláshoz jutott, megnősült és
Házmán Vilmánál kapott lakást. Még nyugdíjas korában is itt lakott. Nagyon pontos ember volt,
munkáját precízen végezte. Mindig jó kapcsolatban voltunk Velük.
- 39-40. körül lépett életbe a Jurcsek-rendszer. Jurcsek Béla minisztériumi államtitkár volt és ő
dolgozta ki a mezőgazdaságban megtermelt élelmiszerek országos elosztását és beszolgáltatását.
Legfontosabb célja volt a hadsereg egyre növekvő igényeit biztosítani. Arról senki nem beszélt, hogy
ebből mennyi jutott a németeknek. Megszabták, hogy földje arányában kinek, mennyi kenyérgabonát
/ búzát, rozst/ kell vetni. Megállapították a gabonafejadagot, ez kezdetben még személyenként 250 kg
volt évente, később egyre csökkent. Ezen  felüli gabonamennyiséget be kellett szolgáltatni, államilag
megszabott áron. Ez különösen a nagyobb gazdák számára volt hátrányos, nem beszélve az
uradalmakról. Ezzel indult el az u.n. feketézés. Ami azt jelentette, hogy igyekeztek a rendeleteket
kijátszva jobb áron eladni a feleslegüket. Ahogy a háborúba egyre jobban belekeveredtünk, úgy
csökkent a fejadag és a beszolgáltatás kiterjedt a sertésekre is. Különösen nehézményezték a gazdák,
hogy olyan növények termelése volt előírva,  amivel sosem foglalkoztak: pl. szójabab, napraforgó,
repce.
- Ezek a dolgok a községháznál tekintélyes többletmunkát eredményeztek. Ezért állandó munkát
kapott Bánhidi János ny. detektív, sokszor jött Tihanyi Ferenc besegíteni, aki előtte sokáig volt
kisbíró, ismerte a községházi munkát.
- Időnként jött egy - egy kisegítő személy, de ők rövid ideig dolgoztak itt. Haniffel Lászlót kétszer is
behívták katonának, őt is kellett pótolni.
 Jelentős szerepe volt a hivatal munkájában a községi pénztárosnak - aki emlékezetem szerint mindig
Török Károly volt -. Hetente egy napot az irodában töltött, vezette az adókönyveket, kezelte a
befizetéseket. Munkáját mindig precízen végezte, nem emlékszem, hogy valaha is kifogás lett volna
ellene. Tiszteletdíjat is kapott.  A községi bírót 3 évre választotta a képviselőtestület, lehetett többször
is újra választani. Emlékeim szerint folyamatosan Mikolicz József volt, közmegelégedésre végezte
munkáját. Ügyesen megoldotta a gazdák közötti időnként adódó vitákat.
- Szót kell még ejtenem az Önkéntes községi tűzoltóságról. Ez a testület méltó volt a nevéhez, mert
mindenki ellenszolgáltatás nélkül, becsületből, tisztességesen végezte az áldozatos munkáját. Tavasztól
kezdve vasárnap délutánonként rendszeresen gyakorlatoztak. Aratás előtt végigjárták azokat a házakat,
amelyekbe a gazdák behordták a learatott gabonát. Csabdin nem volt közös szérű, mint sok más
faluban, a cséplőgépet vontatták egyik portáról a másikra. /ez nekünk gyerekeknek külön élmény volt./
Sok olyan udvar volt, ahol az asztagok 1-2 méterre álltak a ház falától, nagyon fontos volt az előzetes
tűzvédelem. Betakarítás előtt már előszedték az összes víztárolásra alkalmas edényeket, szapulókat,
kádakat és teletöltötték őket vízzel. Ezt mind ellenőrizték a tűzoltók és ha kevésnek találták,
pótoltatták a hiányokat.
- Azt hiszem, hogy az egész munka irányítása, megszervezése a tűzoltó parancsnok feladata volt.
Bizonyára jól végezte dolgát, mert a Magyar Távirati Iroda korabeli jelentése szerint
„ A Belügyminiszter a tűzoltás és mentés terén negyedszázadon át kifejtett érdemes tevékenység
jutalmazására alapított díszérmet a csabdi önkéntes tűzoltóság kötelékébe tartozó Oberrecht Lajos
parancsnoknak adományozta." Természetesen ez nemcsak a parancsnoknak, hanem az egész tűzoltó
testületnek szólt. Meg is ünnepelték vidám borozgatás keretében.
- A díszérem mellett oklevél is volt, melyet Mónos  Pali bácsi keretezett be, és a háborúig díszítette az
irodája falát. A díszérmet is, oklevelet is sok minden mással együtt elsöpörte a front.
- Az egészségügyről néhány gondolat: Dr Ullmann Lajos volt a község orvosa, mióta csak emlékszem.
Szerdánként járt ki Bicskéről, autóval. Kitűnően végezte munkáját, mindenki tisztelte, becsülte,
szerette. Szegény emberektől nem kért pénzt, előfordult, hogy még pénzt is adott a gyógyszerre,
különösen gyermekek esetében. Családja nem lévén, egyedül élt. A zsidótörvények miatt 39 vagy
40-től nem végezhetett hatósági munkát, helyette dr Gróf Elemér lett a körorvos. Ullmann doktor
mindenki szomorúságára már csak magánpraxist folytathatott. 44 nyarán őt is deportálták, sohasem
láttuk többé, de az emléke megmaradt.
- Fontos szerepe volt az állatorvosnak is. Ezt a munkát kezdetben Pauer Ferenc végezte, akinek
felesége apám nővére Ilona volt, és egyben az én  keresztszüleim is lettek. Egylovas könnyű
hintóval /bricskával/ járt, gyakran ültetett maga mellé, igazából akkor kezdtem ismerkedni a falu
távolabbi részeivel. Fiatalon meghalt, utóda Orbán Antal lett, ő már autóval járt. Nyaranta ő is
beültetett az autójába, ekkor kaptam kedvet az állatorvosláshoz.
- Néhány szót ejtek még a közművelődésről. Ennek egyik része, államilag is támogatott volt. Vasárnap
délutánonként ősztől tavaszig 1-1 órás program  „népművelés” címen zajlott. Egyik- másik tanító,
vagy néhány műveltebb gazda tartott előadást, amit élvezetes vita követett. Ebből mindenki
szerezhetett tapasztalatokat.
- A másik önkéntes vállalás volt, színdarabok előadása: a fiatalság minden farsangra betanult egy
népszínművet, anyám / Horváth Jolán/ irányításával. Nem volt ez mindig könnyű dolog, mert
figyelembe kellett venni a fiatalok pillanatnyi szerelmi kapcsolatait, ami fontosabbnak tűnt, mint az
egész darab mondanivalója. Általában jól sikerültek az előadások, gyakran kellett ismételni a
következő vasárnap. A bevételek legtöbbször a tűzoltó berendezések kiegészítésére fordítódtak.
-  Itt emlékezem meg a Márton–napi búcsúról /nov. eleje/  ami sosem múlt el táncmulatság nélkül.
- A legfontosabb falusi ünnepség a szüreti bál volt, és úgy tudom, hogy ez ma is így van. A falu apraja nagyja, mindent belead, hogy jól sikerüljön.
- Nem feledkezhetem meg a kisbírókról, akik a község életében ugyancsak fontos szerepet töltöttek
be. Általában fiatalemberek voltak, akik jól megtanultak írni, olvasni, jó hangjuk volt. Hetente 1-2szer
végig kellett járni a falut, és megfelelő ideig tartó dobolás után, hangosan, érthetően kellett felolvasni az
esedékes hirdetéseket, sokszor 4-5 félét is. Kb. 20 helyen kellett ezt megismételni, ebbe beletelt egy
egész délután. Közben hivatalos küldeményeket, iratokat is kézbesített.

Új fejezet kezdődött életemben és szülőfalumhoz való kapcsolatomban  1944. áprilisában. A mai
nemzedék alig tudja elképzelni, hogy milyen állapotok uralkodtak a második világháború utolsó
szakaszában.
Március 19-én a német hadsereg váratlanul lerohanta Magyarországot, a hivatalos magyarázat szerint
ezzel biztosította a magyar és német hadsereg utánpótlását. A szovjet hadsereg már közel volt a
Kárpátok vonalához és világossá vált, hogy előbb-utóbb hazánk is háborús terület lesz. Egyre
gyakoribbá váltak az ellenséges berepülések és bombázások, ami miatt a vidéki gyerekeket a budapesti
iskolákból hazaküldték és a mi iskolánk is /a Gróf Széchenyi István gimnázium/ hadikórház lett.
Hamarosan megkezdték az amerikaiak a rendszeres bombázásokat a magyarországi pályaudvarok,
ipari létesítmények, hadiüzemek elpusztítása céljából. A magyar rádió fő feladatává vált az ország
lakóinak riasztása a támadások észlelése idején. Amint az ellenséges gépek elérték a magyar határt, a
rádióban bemondták a „légiriadó” szót, hozzátéve a nagyobb területek nevét, ahol várható volt a
támadás. Reggeltől estig szólt a rádió a községháznál, /akkoriban még nem sok házban volt rádió/.
Amikor bemondták, hogy” Légiriadó Budapest”, akkor az udvaron lévő akácfára felakasztott
vaslemezt kalapáccsal meg kellett csapkodni, és erre az evangélikus templom harangját félreverték.
Ennek hallatára mindenki fedezékbe menekült, ami nagyon is indokolt volt, mert Csabdi éppen a
Budapestet támadó amerikai gépek vonulási vonalába esett és a fejünk felett repült a több tucat
bombázó gép, nemegyszer száznál is több. Ezeket vadászgépek kísérték. Éjszakánként teljes
elsötétítés volt, a közvilágítást kikapcsolták, nem volt szabad fénynek kiszűrődni az utcára. A nappali
bombázásoknak csak a hangját hallottuk, de az éjszakai támadások még borzalmasabbak voltak.  A
bombázó rajok első gépei először a „Sztálin-gyertyáknak" nevezett világító bombákat dobták le, és
ezeknek olyan fényük volt, hogy nálunk is olvasni lehetett mellette. A községházi rádió figyelése és a
riasztás az én feladatom volt, a harangfélreverést, Kovács János /Vitéz Kovács Pál fia/ végezte a
templomnál.
A légitámadások általában reggel 9 ó körül kezdődtek. A földi légvédelem ágyukkal próbálta a
bombázókat megzavarni, néhány német vadászgép is támadta őket, de nagyon kevés sikerrel. Utólag
végig gondolva nem volt jelentős légvédelme Budapestnek, de az egész országnak sem. A visszavonuló
amerikai bombázó rajokat a német vadászgépek üldözték, egye-egyet le is lőttek közülük. Dél körül
már minden elcsendesedett, úgy, ahogy folytatódott a mindennapi élet.
Augusztusban a románok elárulták a németeket. A román hadsereg rögtön átállt a szovjetek mellé és
hátba támadták az Erdélyben állomásozó magyar alakulatokat. Pár napon belül az oroszok már
Battonyánál beléptek az országunkba és így hazánk is harci területté vált.
Hiába harsogta a németek által hangoztatott propaganda a „Végső győzelmet” ebben egyre kevesebben
hittek. Megindult Erdélyből, Tiszántúlról és az Alföldről a menekülők hada, de senki sem tudta, hogy
hová? Az egész országban pánik helyzet alakult ki, Bp.-ről is aki tudott vidékre menekült, mivel a
bombázások következtében már nagyon sok volt a civil áldozat. A vasúti közlekedés is teljesen
bizonytalanná vált, mivel a nagy pályaudvarokat már szétbombázták, és a katonai szállítmányoknak
volt elsőbbségük.
Egy pillanatra vidámabb dolgokat is megemlítek: a háborús zűrzavarok közepette a levente
foglalkozások is szétzilálódtak. Olaszi Dezső, Haniffel László is katonák voltak, már csak a foci
szerepelt vasárnaponként. A levente-bajnokság sorsolása szerinti meccsek ritkán jöttek létre, mert a
szomszéd csapatok nem tudtak eljönni, vagy mi nem tudtunk elmenni. Utolsó meccsünk okt. 15-én
lett volna, a felcsútiakat vártuk, de reggel Horthy Miklós kormányzó, a rádióban bejelentette a
háborúból való kilépésünket. Mi azért felmentünk a Dobogótetőre és egymás ellen játszottunk.
Napokon belül megalakult a Szálasi által vezetett nyilas kormány. Ezzel teljes káosz alakult ki az
országban. Az ellátás fokozatosan romlott, alig lehetett már a nagyvárosokban élelmet kapni, akinek
volt falusi kapcsolata, odamenekült, ahol még remélhette, hogy túléli a háborút.
Az orosz csapatok közeledtek Budapesthez és a Duna vonalához. A hátországi rend összeomlott, az
utak tele voltak menekülőkkel. Mindenütt tábori csendőrök igazoltatták a katonakorú férfiakat,
keresvén a szökevényeket, aki gyanús volt, mindjárt elvitték.
Nagy riadalmat okozott az, hogy november utolsó napjaiban elrendelték a 16. életévüket betöltött
fiúknak, a katonai szolgálatra való bevonultatást. Így alakították ki pár hetes kiképzéssel a
„Hunyadi-páncélos” alakulatokat. Ekkor került sor a csabdi fiatalokra is.
Apám megkapta a parancsot, hogy minden 16. évét betöltöttet már másnap Csákvárra kell vinni,
hátizsákkal, téli ruhával, és kétnapi száraz élelemmel. Onnan lesz a továbbszállításuk. Nagy gondban
voltak szüleim, mi legyen velem. Ijesztő hírek jöttek, hogy az oroszok által megszállt területről ezrével
szedik össze a férfiakat és viszik kelet felé. Aki pedig itthon marad, katonaszökevénynek számít.
Nekem is összepakolták a betyárbútort és reggel lovas kocsikkal elindultunk több, mint húszan.
Levente parancsnoknak kellett volna kísérni minket, de ők már katonák voltak, így Ormosi Iván
tanítóra maradt ez a feladat. Dél felé Csákvárra értünk, egész úton jóformán csak katonákkal és
menekülőkkel találkoztunk, legalább 5-6-szor megállítottak minket is igazoltatni. A csákvári
községháznál már másik falvakból érkezett fiatalok is voltak, de senki sem volt, aki átvegyen
bennünket. 1 órányit várakoztunk, és Iván a tőle megszokott hirtelen elhatározással igazolást kért az
ottani jegyzőtől, hogy mi ott megjelentünk, elszállásolni nem tudnak minket. Villámgyorsan
felpakoltunk és vágtattunk hazafelé, mielőtt valaki másképpen döntött volna. Sötétedésre éppen
hazaértünk, volt nagy öröm. Senki, soha nem keresett bennünket. Akkor már az oroszok a
dunaföldvári hidat támadták. Igazán én hoztam a családomnak a tényleges híreket az utakon lévő
állapotokról és a biztosan elkerülhetetlen katasztrófáról. Gyorsan levágtuk az egyik hízott disznót.
Ládákba csomagoltuk a még meglévő élelmiszereket és olyan helyekre ástuk el, ahol reményeink
szerint meg is találjuk. Más helyekre értékesebb ruhaneműket raktunk el és rettegve figyeltük, hogy
mennyire közeledik hozzánk a fegyverek zaja.
Az értékesebb dolgainkat lehordtuk a pincébe, ágyakat, szalmazsákokat, matracokat is lekészítettük,
edényekbe vizet tároltunk, berendezkedtünk a pincei életre. Ide kerültek az irodából a fontosabb
iratok, anyakönyvek, stb.
Csak a községháznál volt telefon, a bicskei postához bekötve. Apám naponta hívta a központot, és
szomorú rettegéssel vettük tudomásul, hogy az orosz csapatok naponta egyre közelebb érnek hozzánk.
Anyám még megsütötte a karácsonyi kalácsokat, készültünk az ünnepekre, dec. 24-én reggel még volt
telefon összeköttetés, de a telefonos kisasszony közölte, hogy a bicskei vasútállomást már elfoglalták
az oroszok. Csabdin volt még egy szakasz német katona, akik Bicske felől készültek az oroszok
„fogadására”.  A már napok óta, Bicske felől egyre erősödő csatazaj elcsendesült, azt hittük már talán
az ünnep miatt a harcok szünetelnek.

Délután 2 ó felé óriási fegyverropogás és üvöltő hurrázás
közepette a Dobogó éléről nagy tömegben rohantak lefelé az oroszok és percek alatt ellepték a főutcát.
Ahol a Dobogóoldalon most fenyves van, ott csak szórványos bokrok voltak és akadály nélkül
jöhettek le. Végigkutatták a házakat, pincéket, „nyemcki, nyemcki” kiabálással keresték a németeket.
A németeket ez váratlanul érte, a szőlőhegy felé menekültek. Egy Flack ágyú a házunkkal szemben
/most Csallaiék lakják/ maradt, egy másik a Kismélyútba szorult be. Kb.  egy óra múlva már a bicskei
út felől is jöttek motorizált egységek. A Bagóhegy felől a németek még néhány aknát visszalőttek a
falura. Egyik a Pollákék házába csapódott be, a másik a községház udvarába. Az éjszaka viszonylag
csendesen telt el, viszont a következő napokban egy szakasznyi katona beszállásolta magát a
házakhoz. Amit találtak, vittek.
Leginkább órákat, ékszereket, apróbb dísztárgyakat, de nagyon kedvelték a jó csizmákat,
bundasapkákat. Apámnak is volt egy pompás bundasapkája, amit leszedtek a fejéről, és egy kalapban
telelt végig, sajnos le is fagytak a fülei.
 Hetente egyszer minden katona küldhetett csomagot haza. Estére rendszerint jól berúgtak és
megkezdődött a nők hajkurászása. Változatlanul a pincében laktunk, csak főzni mentünk fel a házba.
Ez az állapot 3-4 napig tartott, a katonák eltűntek, azt hittük, megnyugodhatunk. Kezdtünk felpakolni
a pincéből.
Szilveszter napján délfelé, a Tarjáni út felől visszavonuló orosz csapatok jöttek, megállás nélkül
vonultak Bicske felé, egyre sűrűbb sorokba. Nem tudtuk mire vélni, hogy mi történhetett, ez
folytatódott újév napján is. Mint később kiderült, már a harcok elmúltával, hogy ekkor próbálták a
németek a Budán bennszorult alakulataikat kimenteni. Ez okozta azt, hogy a már Tatáig eljutott orosz
csapatokat visszaszorították, de előttük már csak Tarjánon és Csabdin át volt szabad menekülési
útjuk, Bicske felé. Szép tiszta idő volt, és egyszer csak német vadászbombázók támadták a
visszavonulókat. Soha el nem felejthető pillanataim voltak, amikor éppen vizet húztam a kútból ami a
pinceajtónktól 5-6 m-re volt, mikor a  Dobogó irányából felbukkantak a német gépek. A kútkerekét
elengedve teljes lendülettel rohantam a pinceajtó felé, éppen csak beértem az ajtón, mikor óriási
robbanás, légnyomás, porfelhő lökött le a lépcsőkön. A gépek elvonulása után kimerészkedtünk a
pincéből és megdöbbenve láttuk, hogy a melléképületek alsó része romokban van. Alatta maradt a még
levágásra szánt másfél mázsás disznónk is.  A kútnak is csak roncsai maradtak. A levegőben ezrével
lebegett a rengeteg okirat, amiket apám a padláson őrzött, mint régi kiselejtezett, de még megőrzendő
anyagot. Az udvaron volt egy-két orosz lovas kocsi. Két ló megdöglött, az orosz katonák ordítozva
menekültek, mi gyorsan visszahúzódtunk a pincébe. A gépek kis idő múlva újra támadtak, de a
bombarobbanások már távolabbról hallatszottak. Nagy gondban voltunk, hogy mi a teendő? Úgy
gondoltuk, hogy kimenekülünk a présházba, hátha ott nyugodtabb lesz a létünk. A két hátizsákban már
régóta összepakolt ennivalót és takarót felkaptuk a hátunkra, és apámmal a kerten keresztül a Mélyút
felé elindultunk. A szilfáknál értünk ki a Malomközbe, és ott láttam meg az első két halott, német
katonát, akik teste már teljesen szétroncsolódott, mert a visszavonuló orosz alakulatok
keresztülmentek rajtuk. Igazából már csak a német katonaruháról lehetett felismerni őket, a csizmákat
lehúzták róluk. Ezt a két katonát sosem tudtam elfelejteni.  Éppen csak beértünk a Mélyútba, mikor
újabb repülőgépek érkeztek. Hátunkat nekivetve a Mélyút oldalának, néztük a két gépet, amint pont a
fejünk felett engedték ki a bombákat, amelyek Eszingerék és Bodri András háza környékén robbantak
fel.
Felérkeztünk a présházunkhoz és rögtön rádöbbentünk, hogy mennyire naivak voltunk. Mert a
présházat két távírász katona elfoglalta, a tetőt is kibontották. Ugyan is egyetlen olyan jó kilátópont
volt, ahonnan az egész völgyet be lehetett látni. A szőlők között lejöttünk, a Kissoron egyetlen orosz
sem volt, de magyarral sem találkoztunk. Közben a községházba orosz tisztek telepedtek, be, minket a
pincéből kihajtottak. Bánhidiék fogadtak be bennünket, ez nagyon jó dolog volt, mert Bánhidi bácsi az
első világ háborúban  két évig orosz fogságban volt, és nem felejtette el a megtanult orosz
alapszavakat. Még néhány holmiért visszamentünk a pincébe, és apámnak remek gondolata támadt.
Egy kis fekete bársony szütyőbe volt összegyűjtve minden jelentősebb értékünk: jegygyűrűk,
fülbevalók és nagyanyámnak kb. 2m hosszú menyasszony korából származó aranylánca. Ezeket apám
a pince sarkában lévő szénrakás alá rejtette, jó csomó szenet a tetejére húzva, remélve, hogy az
oroszok megtartják a jó szokásukat és csak a széthasogatott bútorokkal tüzeltek a kályhákba. Az ötlet
bevált, mikor visszaérkeztünk a kitelepítésből, megtaláltuk a kis csomagot.
Bánhidiéknál a pincében biztonságban éreztük magunkat, mert földbe ásott, szűk, hosszú  pince volt.
Az oroszok ide csak benéztek - naponta többször is -. Január 6-án hajnalra nagy lövöldözés, ágyúzás
kezdődött újra, ami dél felé elcsendesedett. Semmiről semmit nem tudtunk, másnap reggel jött a
szokásos orosz járőr és elmondta, hogy a katolikus templomon túl már németek vannak és ki ne
menjünk. Esténként jöttek értünk és szinte lábujjhegyen, osonva vezettek bennünket Tóth Feri hentes
házához, ahol szobák falait kellett kibontanunk és az épületek között árkot ásni.
Valóban ez volt az első orosz állás, az utcára az iskola sarka és a hentesüzlet ajtaja közé kihordták az
iskolapadokat, és azok fedezéke mögött közlekedtek. Az iskolában az egyik ablaknál az iskola fala is
kibontásra került.
A harcok elcsendesedtek, kialakult az állófront, voltak olyan napok is, mikor egyetlen lövés sem
hangzott el. Este sötéttel ment be a házba anyám és Bánhidiné, főzni valamit. Nagy gond volt a
szükségletek elvégzése is. A Bagóhegy felől a németek beláttak az udvarba. Egy délelőtt anyám éppen
kiment, amikor egy aknát lőttek a házra, amelyből egy repeszdarab anyám farizmaiba fúródott. Nagy
lett az ijedelem, jelentős vérzés nem volt, de ő érezte, hogy a seb mélyén van valami. Besötétedés után
jött a szokásos őrjárat és Bánhidi bácsi elmesélte az esetet, megígérték, hogy küldenek egy felcsert és
ez így is történt. Gyertyafény mellett, pincében, a minimális steril körülmények nélkül a felcser nagyon
ügyesen kibányászott a 10 cm-es seb mélyéről egy 5 forintos nagyságú repeszdarabot. Kétnaponként
visszajött sebkezelésre. Teltek-múltak a napok, semmi új hír nem jött, változás nem történt, állt a
front. Éjszakánként az oroszok felgyújtottak egy-egy szalmakazlat, később nádtetős házakat, ezek
fényénél nyugodtan alhattak a katonák mindkét oldalon. Így teltek a napjaink, január 29.-ig, amikor is
jött az őrjárat és közölték, hogy el kell hagynunk a pincéket, ki kell üríteni a falut. A kérdésre, hogy
hová menjünk, az volt a válasz, hogy Bicskén túl, mivel már azt is kiürítették. Hátizsákba pakoltuk,
ami fért, igazából nem tudtuk, mitévők legyünk, mi lenne a legfontosabb? Takaró, kenyér, egyéb
élelmiszer. Anyám nyakában csak a kötszeres ládika volt és mivel nehezen mozgott a sérülése miatt
csak a 84 éves nagymamámat tudta támogatni. 15-20 cm-es hó volt az úton, amin csak egy gyalogos
csapás vitt. Elvánszorogtunk a falu végéig, nagyanyám nem tudott tovább jönni. Az utolsó házban az
öreg Szucsán házaspár lakott, őket nem hajtották ki, nagymamámat természetesen befogadták.
Visszajövetelünkkor holtan találtuk mindhármukat.
Estefelé Bicskére értünk, valóban senkivel sem találkoztunk. A posta melletti nagyház pincéjében
töltöttük az éjszakát és apám úgy gondolta, hogy Göböl-járás pusztába menjünk, mert onnan tovább
mehetünk vagy Etyekre vagy Alcsútra. De Göböljáráson  befogadtak  minket egy cselédházba. Itt
maradtunk március végéig.
Keserves két hónapot töltöttünk itt, de voltak benne szerencsés pillanatok is, és különös események is.
Március 23-án jött a hír, hogy elment a front, hazamehetünk. Anyám sütött két kenyeret, /akkorra
már volt lisztünk/ és 25-én reggel nagyon szép, kellemes napsütésben indultunk vissza Csabdira.
Bicskén már mozgolódtak az emberek, hátizsákos, talicskás családok jöttek, mentek. A polgári iskola
tele volt orosz katonákkal. Mindenfelé kitördelt kerítések, bevert ajtók, ablakok éktelenkedtek. Itt, ott
néhány házon aknabelövések pusztításai látszottak. Közeledtünk Csabdihoz, egyre nagyobb
aggodalommal. Első utunk a Szucsánék házához vezetett, ott találtuk a három öreget halva. A ház
belövést kapott, vakolattörmelékek, deszkahulladékok voltak szerteszét. Sose tudtuk meg, hogy
igazából, mi volt haláluk oka. Nagyanyámat a romok alól előszedett régi deszkákból, hevenyészetten
összeszegelt koporsóban temettük és még pap sem volt jelen. A falu tele volt kóválygó oroszokkal,
féltette a házát elhagyni.
A faluban mindenütt betört ablakok, ajtók, háborús lövedékek nyomai, törmelék, szemét mindenütt.
Döglött állatok lovak, kutyák, mindenfelé. Velünk szemben az Ilóczkiék udvarán a kilőtt német ágyú
mellett három döglött ló volt. A régi zsupptetős házak helyén kormos falak meredeztek. Házunkban
nagy meglepetésünkre a déli fekvésű szobánk betört ablakain belül a tíz évvel ezelőtti átalakítás során
megmaradt régi ablakok voltak felszegezve.
Belül a szoba teljesen üres volt, tisztára volt söpörve, látszott, hogy nemrég költöztek ki belőle, hogy
mi célra használták, nem tudtuk eldönteni. Ilyen tisztaság az oroszok után szinte megdöbbentő volt.
De a szomszéd szobákban elképzelhetetlen mennyiségű hulladék tornyosult.
Az ajtók előtt, az udvaron, legalább félméternyi vastagon hasonlóan rengeteg szemét, levágott állatok
maradványai, lenyúzott állatok bőrei, és egyéb elmondhatatlan borzalmak bűzlöttek. Mindezek tetején
végigfektetve voltak az ajtók, ezeken lehetett lépkedni.
A tetőt két aknabelövés rongálta meg, a ház hátsó falán, Pósfaiék felől, három akna nyoma volt.
Hátul, a régen istállónak használt épület is kapott belövést. Ez nagyon jóra jött, mert a bedőlt törmelék
eltakarta az elásott nagy láda ruhát. Mellette a talaj agyon volt bökdösve, mivel így keresték az elrejtett
dolgokat. Minden olyan helyen, ahol nem volt szilárd padozat, ott voltak a kereső lukak. Nagyanyám
szép bútorai, összetörve, széthasogatva kerültek elő, még a zongorát is behasogatták. Ami bútorféle
puhafából készült, gyakorlatilag eltűnt, eltüzelték azokat.
Még aznap felmentünk a községházhoz, hasonló látvány fogadott bennünket. A szekrények üresek
voltak, ruháink, fehérneműink, eltűntek. A pincében maradtak meg a levitt fekvőhelyek, és
nagyon-nagy örömünkre a szénrakás alá rejtett „értékeink” is előkerültek.
További kellemes meglepetés volt, hogy az a légiakna, ami a melléképületet szétrombolta, a törmeléket
a fáskamrában elásott ládákra nyomta. Itt volt igazi kincs: 10 kilónyi liszt és cukor, bödönben zsír, és
egyéb élelmiszerek. A talaj mellette itt is össze-vissza volt bökdösve. A pincében bőven maradt
krumplink. Igaz, hogy apámmal kettőnknek együtt volt három inge, egykét ringyet-rongyot találtunk a
törmelékek között.
Eldöntöttük, hogy a községházhoz nem költözünk vissza, hiszen ott volt a nagyanyámtól ránk maradt
ház. Apámnak az volt a terve, ha lehet, nyugdíjba megy, hiszen 58 éves volt már. Elég volt az első
világháború utáni borzalmakból kivezetni ennek a kis községnek a lakosságát. Akkor még fiatal volt és
úgy nézett ki az ország állapota, hogy egy folyamatosan tisztességes, becsületre és erős
magyarságtudatra alapozott országban lehetett dolgozni. Ekkor azonban, 1945-ben világossá vált, hogy
az orosz megszállás hosszú ideig fog tartani. Azt azonban még a legpesszimistább emberek sem
gondolták, hogy egy 40 éves szovjet-uralom következik, ami a magyar gazdaságot, leginkább az ősi magyar paraszti életet, szokásokat, a régen kialakult magyar társadalmi viszonyokat teljesen kiforgatja,
tönkreteszi. Ettől függetlenül amint csak a háztetőnkön a cserepeket kiigazítottuk, további beázásokat
megakadályoztuk, a rengeteg házkörüli szemételtakarítás munkái mellett, igyekezett a községház
szétvert irodáiban rendet teremteni. A pincében megmaradt iratokat felhordani, általában használhatóvá
tenni az irodát. Legelső feladat volt a háborúban meghaltak anyakönyvezése. Ezen kívül a községház
tetőzetének rendbetétele, mert itt is jelentős beázások voltak. Ezt igaziból Sípos Dani bácsival ketten
végeztük el. Visszatérve saját házunk udvarának borzalmaira, csákánnyal, villával, kapával, lapáttal,
szét kellett bontani 40-50-cm vastag szeméthulladékot, külön az égetnivalókat, hasznosítható
anyagokat, edényeket. A dögmaradványokat és szerves anyagokat mindjárt elástuk a kertbe, egyúttal a
veteményezést is előkészítettük. Megint volt egy kis szerencsénk, mert 5-6 darab lenyúzott borjúbőr és
marhabőr volt, még feldolgozható állapotban. A legjobbakat hátizsákba rakva apám bevitte Bicskére,
Sefcsik bőröshöz, akivel régi jó barátságban volt. Ő nagyon megörült az anyagnak, kérte a többit is,
egy hónap múlva kikészítve kaptunk vissza annyi bőranyagot, hogy mindhármunknak tudtunk lábbelit
készíttetni és kikerült még a cipész munkadíja is.
Szemben az Iloczkiék udvarában lévő 3 felpuffadt, förtelmesen büdös, döglött lovat is, közös erővel
elástuk, ez elképzelhetetlen az olyanok számára, akik még ilyet nem láttak. /Iloczki csak 47-ben jött
haza a hadifogságból./
Legalább egy hétig tartott, úgy-ahogy rendet teremtettünk és végre ki tudtunk menni a szőlőbe. Már
április eleje volt, a korai tavasz miatt már 2-3 levélke is volt a vesszőkön. Talajmunkáról szó sem
lehetett, mégis kitűnő bortermés volt. Végre időnk jutott arra, hogy a romok alatt megdöglött hízott
disznónkat elföldeljük. Meglepődtünk, hogy alig látszottak a bomlás nyomai. Bánhidi néni is
megszemlélte, /híres volt a szappanfőző tudománya/ eldöntöttük, hogy a szalonnáját lefejtjük. Ugyanis
volt megfelelő mennyiségű nátronlúgja és legalább 15 kg szappan lett, amin megosztoztunk. Ez
rendkívül nagy értéket képviselt, mert legalább 1 éve már nem lehetett szappant sem kapni.
Kezdett az élet normalizálódni, már vonatok is jártak, hébe-hóba, a postaszolgáltatás is megindult,
iskolatársamtól megjött a levél, a tanítás megkezdődött Pesten. Felpakoltam a hátizsákot - leginkább
krumplival - és felutaztam Budapestre, sajnos csak 2 hetente vasárnapra tudtam hazajönni. Ilyenkor
örömmel állapítottam meg, hogy a szülőfalum kezdi a régi formáját felöltetni. A főhivatalokban is
előbújtak a bürokraták a rejtekhelyükről, és sorozatban gyártották a felhívásokat, kérték a jelentéseket
a háborús károkról, veszteségekről, élőkről, holtakról. Apám íróasztalán egyre szaporodtak a
jelentések, gondolom, időnként voltak benne túlzások is. Ugyanis a helyreállítási támogatások
ígéretében nem volt hiány. Azt hiszem, döntően ennek is volt szerepe abban, hogy elismerték a
hivatalok, hogy Csabdi és Mány volt az országban az a két község, amelyet a legnagyobb károsodás
érte. Ez eredményezte, Nagy Ferenc miniszterelnök június első napjaiban történő látogatását a két
községben. Ígéretekben nem volt hiány, ezek közül az iskola helyreállítására vonatkozó volt, amelyik
megvalósult. Augusztus elején megjelent egy tucatnyi kőműves mester és segítő, teherautóval,
szerszámokkal, cementtel, mésszel, homokkal és hozzáláttak az iskola rendbetételéhez. Ők voltak az
u.n. „házmegbízottak.” A külső munkák 46. nyarára maradtak. Így sikerült 45. szeptemberében
megkezdeni a tanítást. Akkorra már Ormosi Iván is hazaérkezett. /Olaszy Dezső csak 46. nyarán jött
haza a francia fogságból./ Az iskola jubileumi könyvében leírt korábbi /45. tavaszi / tanításra nem
emlékszem, úgy gondolom, hogy apám bejelentette, hogy működik az iskola, ez volt a feltétele annak,
hogy a még ősszel beiratkozott iskolásoknak az egész tanévet elismerjék, akik  még november végén is
jártak az iskolába. Magam is így voltam a gimnáziumi tanulmányokkal, mert csak májustól- június
végéig jártunk iskolába. Még azokat is elismerték, akik csak június vége felé kerültek elő.
Előkerültek a megszálló új hatalom lelkes kiszolgálói is. Főként néhány 19-es vöröskatona nyüzsgött,
fontoskodott és igyekezett hivatali pozíciókba kerülni. Így volt ez Bicskén is, megalakították a járási
rendőrséget. Igaz, hogy Bicske sosem volt járási székhely, és nem volt rendőrség, csak csendőrség.
Az ő laktanyájuk közel a vasútállomáshoz volt, az u.n. rendőrség pedig a piactér melletti kultúrházba
telepedett be. Megalakult az igazoló bizottság, Lauturner Ernő pékmester elnökségével, /állítólag 19-es
vöröskatona volt/. A bizottság elé rendeltek minden köztisztviselőt, és számukra minden gyanúsnak
tűnő személyt. Így került sor július elején apámra is. Az egész igazolási procedúráról megvannak az
iratok. Érdemes alaposan megnézni a dátumokat és az egymásnak ellentmondó döntéseket, jogtalan
intézkedéseket. Felelőtlen, a körülményeket nem ismerő senkiházi, jöttmentek döntöttek, életüket
tisztességben letöltött emberekről. Végeredményben apámat állásába visszahelyezték, de utána, amint
csak lehetett elment nyugdíjba.
Sajnos utána mindazoktól  megvonták a nyugdíjat egyenlőre, akik 45-től kerültek nyugdíjba. Humorba
illő dolog, hogy a pénztelenség miatt apámnak át kellett járni Mányra a községházhoz 47.
augusztusától. Ott vezette az elöljáróság dolgait, „községi kisegítő” státusban, mert egész Mányon nem
akadt egyetlen írástudó ember sem, aki ezt a munkát el tudta volna végezni.
A dolgok lassanként rendeződtek. 46. szeptemberében elkezdtem egyetemi tanulmányaimat, emiatt
egyre ritkábban jártam haza, alig találkoztam a régi haverokkal.
Szomorúsága volt a családunknak, hogy bátyám hadifogságban sínylődött százezernyi hasonló magyar
sorstársával. 46-tól már havonta lehetett egy–egy lapot írni. Bátyám az összes lapot megőrizte,
hazahozta. Egy érdekes akadt közöttük, amit 1948. új esztendejére virradóan írtunk Neki. Ezen az
éjszakán együtt voltunk barátainkkal, akiknek az aláírása megmaradt örök emléknek. Rajta, Ormosi Iván, Olaszy Dezső és felesége Janka, húga Manyi, Házmán Imre és felesége aláírása.
Ennyit tudtam írni Csabdi történetéről, talán nem sok hibát követtem el, nagyon örülnék, ha akadna még olyan idősebb szem-és fültanú, aki tudná pótolni a hiányzó dolgokat.
Köszönöm, hogy időt szakítottak a község történetének megismerésére, mert örök igazsága van annak a régi latin közmondásnak,
„ A történelem, az élet tanítómestere”